HEVESI ÉVA: LOLA ÉS A TÜNDÉR
2020.03.21.
A HÁROM ERDEI EMBERKE
2020.03.26.
Hossza: 9:15 perc
Gyöngyvirággal akkor találkoztam először, amikor egy gyönyörű napon kint ültem a teraszon, és csodáltam a naplementét. Finom bort iszogattam, és közben sajtot és magvakat majszoltam. Tiszta időben mindig kint ülök. Szeretem, mert meghitt, és olyan megnyugtató kint ücsörögni a levegőn, hallgatni a természet morajait, hallani a madarak csicsergését, a közeli patak zubogását. Ilyenkor jönnek a jó gondolataim, ötleteim egy következő projekthez, és tudom elengedni felgyorsult világunk zajos napjait.
Gyöngyvirágot a teraszom sarkában pillantottam meg. Háttal ült nekem, és mozdulatlan nézett előre. Árnyékot vetett alakja rávetült az asztalra feltett lábaimra. Mozdulni nem tudtam. Soha nem láttam még ilyen kis lényt.
Miután felocsúdtam a gyönyörködésből, letettem lábaim, hogy közelebb hajolhassak. Megijedt a neszre, csillogó szárnyait széttárta és rémült arccal megfordult. Sokkal szebb volt, mint ahogyan elképzeltem. Gyorsan elsuhant.
Aznap nem tudtam aludni, mert csak rágondoltam. Olyan szabadnak tűnt, de mégis olyan szomorúnak, védtelennek. Akartam látni még őt.
Már majdnem letettem arról, hogy újra lássam ezt a pici lényt, amikor egy viharos nyárestén valami fura zajt hallottam a konyha ablakom felől. Nem akartam hinni a szememnek. Ő volt. Csurom vizesen, összeesve feküdt a párkányomon. Valószínű, hogy be akart jönni a zárt ablakon keresztül, ahol égett a lámpa. Nem hiszem, hogy a vihar elől menekült. Inkább tűnt kimerültnek, és csak meg akart pihenni egy eső mentes helyen, mert nem volt kedve játszani az eső cseppekkel. Nem volt kedve fogócskázni velük. Képzeletemben legalábbis ez volt.
Történetünk innen kezdődik.
Míg aludt, készítettem neki egy dobozt, egy kuckót. Színes, virágmintás ruhadarabokkal díszítettem. Az ablakom párkányára tettem, hogy szabad levegőn érezze a szellő fuvallatát, a napsugarak melegét, és az illatok bódítását. Három napig mozdulatlan feküdt. Nem voltam otthon, mikor felébredt. Megvárt, nem futott el. Érezte a szeretetem. Ők jobban éreznek, mint emberek. Ők szavak nélkül léteznek, de mégis többet mondanak, mint mi. Ezért értettem meg történetét is.
A festő ecseteit kereste, amit elhagyott. Nagyon régóta. Egy játszótéren festegetett, színezte a virágokat, a csúszdát, és varázsolt mesebeli helyet a gyerekeknek. Azonban egyszer, késő délután volt már, amikor neki kezdett az egyik rózsabokornak. Egyszer csak egy kisfiú egy hosszú lapáttal elkezdte szétverni a rózsabokrot. Anyukájára haragudott a kisfiú, mert még játszani akart, de már későre járt, anyukája pedig menni szeretett volna haza, mert vacsoraidő volt.
Nem csak az ecsetek repültek szanaszét, hanem ő és egy méhecske is megsérültek. Szerencsére komolyabb baj nem történt velük, viszont azok az ecsetek varázsecsetek voltak. Olyat mindenki csak egyszer kap, amikor születik. Vele együtt születik meg.
Elvesztette, és azóta nem találja se azokat, sem a helyét a világban. Neki az volt a feladata, hogy színesebbé tegye a világot. Nagyon megszerettem ezt a kis lényt. Ahogyan ezt a történetet a maga nyelvén elcsiripelte, annyira volt szomorú, annyira volt kedves, annyira volt dinamikus, szinte magam előtt láttam a kis világát.
Ha csak a hangra figyelsz, nem értesz semmit. De ha a gondolataira koncentrálsz, egyből megérted. Azt mondta, nem minden ember képes erre. A kisgyerekek igen. Kevés felnőtt van, aki hallja az ő hangjukat. Ilyenkor mindig kuncognak, mert tudják, hogy hallják őket, de nem fedik fel magukat. Létezésük titok. Az emberek már nem olyanok, mint régen. Nem tudják, mit csinálnak, csak rohannak, nem mosolyognak, nem lehet őket a természetben ücsörögni, pihenni látni nyugodtan, elmélkedve. Kiabálást és rohanást lát. Szomorú, mert ő úgy érezte mindig megállította ezt a rohanó emberi világot. Most nincs semmi a kezében, amivel tudna segíteni.
Hallgattam sokáig, míg el nem aludtam. Azt álmodtam, hogy egy virágos réten szaladgálok, nevetgélek, messzi tájban gyönyörködöm, ahol virág tündérek táncát szemlélem, és ahol szárnyuk susogásának zenéje cseng a fülemben. Gyönyörű volt. Riadtan ébredtem, mert féltem. Félelmem ébresztett fel, hogy csak álmodom. Azonban a kis lény, a színes doboz ott volt a párkányomon. Igaz volt a mese az álmomban. Ez létező dolog, csak nem látjuk.
Aznap nem tudtam a munkámra koncentrálni. Segíteni akartam Gyöngyvirágnak. Mivel én is szoktam festegetni – lehet, ezért sodorta hozzám az élet – ezért elővettem az ecseteim. Már régóta gondolkodtam, hogy az unalmas barna színű kerítésem feldobom egy új színnel, és virágokat is festek rá.
Gyöngyvirág izgatottan figyelt a tornácról, hogy mit sürgök-forgok, mire készülök. Nem mondtam neki semmit. Nagyon jó barátságba kerültünk. Érezte, hogy mellettem biztonságban van, és szabad lehet. Nem kérdezek, nem bántom, nem piszkálom kérdéseimmel. Minden nap körbe járta a környéket, hátha megleli ecseteit. Persze, hogy nem volt meg. Azonban mellettem mindig nyugodt volt, minden este együtt néztük a naplementét, és ültünk csendben, szótlanul. Én a székemen feltett lábakkal, Ő meg a tornácon háttal. Pont úgy, ahogy először megláttam.
Na, de térjünk vissza a kerítéshez. Szóval nekiálltam festeni a szivárvány színeire a kerítést. Jó móka volt. Egyre jobban kerekedett Gyöngyvirág szeme, és láttam olyan ragyogást a szemében, ami eddig soha nem volt. Kértem, hogy segítsen, mire megsértődött, hogy ugyan hogyan tudna az ecsetei nélkül.
Miközben festettem, ami sajnos már oly ritka, éreztem, ha igazán átadom magam ennek az áldott állapotnak, akkor már nem én irányítom a kezem. Akkor már nem a szemem lát. Hanem a lelkem. Tudtam, hogy ez nála is így működik. Az ecset egy eszköz, amit a lélek irányít, és nem fordítva. Neki nem kell ecset, ő a gondolataival beszél, így a gondolataival festeni is tud. Szívvel lát az ember. Mondtam neki, és próbáltam bölcs lenni. Csak hallgatott, de látszott, hogy nagyon elmélyedt nem csak a látványban, hanem a gondolataiban is.
Gyöngyvirág nagyon csöndes volt a következő napokban, és mindig eltűnt korán reggel, és késő délután. Valamikor szomorú volt, valamikor vidám. Olyankor mindig ugrándozott egyik virágról a másikra, bukfencezett, játszott a katicával, méhekkel, olykor nagyon tűnődött, és csak ült a tornácon. Jó volt az én lelkemnek is, hogy ott volt a közelemben, bár nem tudtam mi zajlik benne.
Egyik nap Gyöngyvirág nem jött haza. Boldog is voltam, és szomorú is. Felemás érzéseim voltak. Bizakodtam, de félttettem is. Másnap este már majdnem elaludtam, amikor hallottam halk szárnysusogását, mert már ezt is meghallottam, annyira kifinomultak az érzékszerveim az apró dolgok meglátására, meghallására. Szóval hallottam, hogy megjött. Nem nyitottam ki a szemem, hiszen éreztem, hogy itt van. A dobozkájába szállt be, és valószínű, hogy ki volt merülve, mert utána semmilyen neszt nem hallottam.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy ül a mellkasomon, és kacarászik. Kacarászik, mert kifestette a szobám. Gyönyörű színek pompáztak, és szikráztak, mintha csak a Nap költözött volna be hozzám. Ámultam, bámultam, és le voltam nyűgözve a látványtól, az érzéstől. Nem tudtam megszólalni. Ő csak kuncogott, bukfenceket vetett. Körbe-körbe repült a szobámban.
Mi történt? Azért tűnt el napokra Gyöngyvirág, mert kereste az ecseteit, mert kereste a színeit, kereste önmagát, próbálgatott festegetni? Az ecsetei nem lettek meg, azonban felismerte, hogy igazán szívvel tud festeni, a gondolataival. Az ecset csupán eszköz, ami segítségére lehet. Sikerült neki, újra magára talált.
Gyöngyvirág újra boldog volt, és elrepült tőlem, de előtte többször körbe repülte a házat, a kertet, a tornácot. Mindent megfestett, mindent beragyogott.
Soha nem vettem be a párkányomról a színes dobozt. Viszont többször hallottam szárnysusogást, kuncogást. Megtanultam figyelni az igazán apró dolgokra, és észrevenni mindenben a szépet. Tanultunk egymástól.
Hónapokkal később egy aprócska csillogó valamit véltem felfedezni a dobozkában. Egy ecset volt. A varázs ecsetkéje. Tudtam, hogy ott járt, újra visszajött. Valamiért ott hagyta. Valahogyan megtalálta. Minden este figyelem az apró neszeket, mikor hallom meg a szárnysusogást. Várom őt haza, hogy lássam, hogy érezzem, hogy halljam Őt.
