Hófehérke

Hossza: 18:01 perc

Egy hideg téli hajnalon, amikor sűrűn hullt a hó, egy szépséges királyné üldögélt magányosan palotája ébenfekete ablaka előtt, és férje zekéjét varrogatta. Ahogy ott öltögetett, ki-kipillantott a hóesésre. Egyszer csak véletlenül megbökte az ujjbegyét. Három csepp vér buggyant ki belőle, és hullott a vakítóan fehér hóra. A királyné így sóhajtott: – Bárcsak születne egy gyermekem, kinek bőre oly fehér, mint a frissen hullott hó, ajka oly vörös, mint a vér, haja pedig oly fekete, mint ez az ébenfa!

Nem telt bele sok idő, és a királyné gyönyörű kislánynak adott életet. A gyermek bőre fehér volt, mint a hó. Ajka vérvörös, haja ébenfekete. El is nevezték Hófehérkének. Ám amikor a kisleány megszületett, édesanyja meghalt. Úgy egy esztendő elteltével a király új asszonyt hozott a házhoz. Az új királyné nagyon szép volt, ám igen büszke és gőgös. Nem tűrt meg senkit, aki szebb volt nála. Napjában többször is odalepett varázstükre elé, így szólt hozza:

Áruld el nékem, tükrök tükre

A legszebb teremtés én vagyok-e?

 

Mire a tükör így felelt:

Ó, királynőm,

Te vagy a legszebb immáron kerek-e hatalmas világon!

 

Ilyenkor a királyné elégedetten mosolygott, hisz tudta, hogy a tükör sosem hazudik.

Telt az idő, és ahogy a kis Hófehérke cseperedett, úgy tűnt fel egyre inkább mindenkinek a kislány rendkívüli szépsége. Még alig töltötte be a hetedik esztendőt, de arca, tekintete oly tisztasággal ragyogott, akár a kelő nap – bájossága még mostohája szépségét is felülmúlta. Ekkor a királyné, a tükör elé állt:

Áruld el nékem, tükrök tükre

A legszebb teremtés én vagyok-e?

 

Mire a tükör így felelt:

Gyönyörű vagy, ó, fenséges királyné,

Ám az igaz szépség már a kis leányé!

 

E szavak hallatán a királynét rémület fogta el. Majdnem belesárgult az irigységbe. Attól a perctől kezdve a szíve vadul kalapálni kezdett, akárhányszor megpillantotta Hófehérkét. Gyűlölete és irigysége napról napra csak nőtt, végül már nem volt se éjjele, se nappala. Egy kora reggelen így szólt a palota vadászához: – Vidd Hófehérkét az erdőbe! Soha többé nem akarom látni! Öld meg őt, bizonyosságul pedig hozd el nekem a szívét és a nyelvét!

A vadász fogta Hófehérkét, és bevitte az erdőbe. Amikor előhúzta kését, hogy végezzen a kisleánnyal, az sírni kezdett: – Jaj, kedves vadász, hagyd meg az életem! Elfutok innen messzire, az erdő mélyére, és soha többé nem térek haza!

A kislány úgy zokogott, hogy a vadásznak megesett rajta a szíve. Megsajnálta a bájos kis teremtést, és így szólt: – Menj hát, menekülj, gyermekem! – Egy kő esett le a szívéről, hogy nem kellett elkövetnie ekkora kegyetlenséget, ám magában ezt gondolta: – Szegény pára, a vadállatok úgyis hamarosan szétszaggatnak.

Ekkor egy fiatal vadkan csörtetett elő a fák közül. Az állatnak még támadni sem volt ideje, a vadász máris lecsapott rá. Kivágta a nyelvét és a szívét, és bizonyosságul ezeket vitte a királyné elé.

Szegény Hófehérke! Oly árva volt, és oly magányos! Szörnyű kétségbeesésében azt sem tudta, merre meneküljön! Aztán futásnak eredt, szaladt hegyes köveken és tüskés bokrokon át. Még a vadállatok is kitértek előle, ahogy látták a keservét. Egyik sem bántotta Hófehérkét, aki csak szaladt a fák között, szaladt, amíg a lába bírta. Sötétedni kezdett, mire egy kis házikót pillantott meg a közelben. Belépett az ajtaján, hogy egy kicsit megpihenjen. Furcsa kis házikóba tévedt annyi szent! Odabent minden olyan elképesztően parányi volt! Viszont akkora rend és tisztaság uralkodott, hogy minden szülő ilyen gyerekszobáról álmodna legszívesebben. Középen egy asztal állt, rajta fehér terítővel. A terítőn hét kis tányér sorakozott, mindegyik mellett kanál, kés és villa. Előttük pedig hét kis bögre. A fal mellett hét ágyikó állt, rajtuk hófehér lepedő.

Hófehérke éhes volt és kimerült. Mindegyik tányérból csipegetett egy kis zabkását, aztán minden pohárból ivott néhány korty bort. A nap szörnyűsége kimertették a kislányt. Leheveredett az egyik ágyikóra, kényelembe helyezte magát, és azonnal mély álomba merült.

Nemsokára a ház lakói is hazatértek. Hét törpe élt itt, akik napközben a hegy gyomrában aranyat bányásztak. A hét törpe hét kis lámpást gyújtott. A házikót bevilágító fényben menten feltűnt nekik, hogy valaki járt itt. Nem volt minden abban a rendben, ahogy hagyták. – Ki ült a székemen? – csodálkozott az első törpe. – Ki evett a tányéromból? – így a második. A harmadik ezt mondta: – Ki csipkedett a kenyeremből? Mire a negyedik: – Ki evett a zabkásámból? – Ki használta a villámat? – kérdezte az ötödik. – Ki vágott a késemmel? – morgott a hatodik. -Ki feküdt az ágyamban? – szólalt meg végül a hetedik. De mar meg is pillantotta a békésen alvó Hófehérkét. Hívta is társait, akik felkapták lámpásaikat, és az ágyhoz tódultak. – Jóságos ég! Mily gyönyörű teremtés! – ámuldoztak, Hófehérke szépségé lenyűgözte mindnyájukat. Fel sem ébresztették, hagyták, hadd pihenje ki magát.

Hajnaltájt Hófehérke felébredt. Riadtan méregette a hét kicsi embert, ám azok barátságosan fogadták. – Ki vagy te? És hogy kerültél ide? – faggatták. – Hófehérke vagyok – felelt a lány, és elmesélte miként akart mostohaanyja végezni vele, de a vadász megszánta őt, és meghagyta az életét. Elmondta, hogyan kóborolt naphosszat az erdőben, míg végül rálelt erre a kis házra. A törpék, miután végighallgatták szörnyű történetét, szinte egymás szavába vágtak: – Lenne kedved rendben tartani a házunkat? Főzni, mosni, vasalni ránk? Szívesen vennénk, ha velünk maradnál! És Hófehérke így válaszolt: – Szívesen nálatok maradok! Így Hófehérke új otthonra lelt a törpék otthonában, és boldogan gondoskodott a kis emberkékről.

Reggelente a törpék elmentek a hegyekbe, hogy aranyat bányásszanak. Esténként, amikor hazatértek, finom meleg étel várta őket. Mivel Hófehérke napközben egyedül volt, a törpék mindig óva intették: – Vigyázz a mostoháddal! Hamarosan tudni fog e rejtekhelyedről. Ne engedj hát be senkit a házba!

A királyné, persze másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy ő a legszebb teremtés a világon. Egy nap azonban odaállt a tükör elé, és így szólt:

Áruld el nékem, tükrök tükre

A legszebb teremtés én vagyok-e?

 

Mire a tükör így felelt:

Gyönyörű vagy, ó, fenséges királyné,

Ám az igaz szépség még a kis leányé!

Sűrű erdő zöldje mélyén

Hegyek közt, a törpékkel él.

 

Micsoda indulatra gerjedt a királyné e válasz hallatán! Tudta, a tükör igazat beszél. Rájött, hogy a vadász becsapta őt, és Hófehérke még mindig életben van. Az eszelős féltékenység nem hagyott nyugtot neki. Mindenáron ő akart lenni a legszebb a világon. Hirtelen eszébe ötlött valami. Arcát befestette, és házaló öregasszonynak öltözött, hogy senki fel ne ismerhesse. Ebben az álruhában ballagott el a törpék házához a hét hegyen túlra, és bekopogott a házikó ajtaján. – Finom árut tessék, csodás holmikat! – kiáltozott az álruhás királyné. Hófehérke kikukkantott az ablakon, és így felelt: – Jó napot, anyóka! Mi szépet árulsz? – Csodás dolgokat, lányom, gyönyörű holmikat! Fűzőket minden színben! – válaszolt az öregasszony, és felmutatott egy színes selyemfűzőt. – Beengedem ezt a kedves anyókát – gondolta Hófehérke. Kireteszelte az ajtót, és alkudozni kezdett az egyik fűzőre.

– Elképzelni se tudod, lányom, mily csodásan állna ez rajtad! – kiáltotta az öregasszony. – Gyere, hadd próbáljam rád! – Hófehérke pedig mit sem sejtve tűrte, hadd szorgoskodjon. Kötötte is az, amilyen gyorsan és amilyen szorosan csak bírta! Hófehérke levegő után kapkodott, majd aléltan a földre rogyott. – Most végre ismét én vagyok a legszebb teremtmény a földön! – gondolta a királyné, és szapora léptekkel elsietett.

Alkonyatkor hazatértek a törpék. Rémülten látják ám, hogy drága kis hercegnőjük élettelenül hever a földön! De már észre is vették a derekán a szoros fűzőt. Sietősen elvágták a zsinórját, és Hófehérke máris levegőhöz jutott, lassacskán teljesen magához tért. Amikor a törpék meghallották, mi történt, így szóltak: – Az az öreg házaló asszony nem volt más, mint a te gonosz mostohád! Vigyázz jobban magadra, Hófehérke, és senkit ne engedj be, ha nem vagyunk itthon! Időközben a királyné visszaért a palotába. Azon nyomban a tükör elé lépett, és így szólt:

Áruld el nékem, tükrök tükre

A legszebb teremtés én vagyok-e?

 

Mire a tükör így felelt:

Gyönyörű vagy, ó, fenséges királyné,

Ám az igaz szépség még a kis leányé!

Sűrű erdő zöldje mélyén

Hegyek közt, a törpékkel él.

 

– Hogy lehet, hogy Hófehérke még el! – visított vérvörös arccal a királyné. – No, de ezúttal olyat fogok kitervelni, ami biztosan végez vele! A gonosz mostoha sötét varázslattal egy mérgezett fésűt készített, és öreg özvegyasszonynak öltözve újfent útra kerekedett a törpék házához a hét hegyen túlra. Bekopogott a házikó ajtaján, és így szólt: – Csodás holmit tessék!

Hófehérke kikukucskált, és így szólt: – Menj anyóka tovább, én nem engedhetlek be!

– Azért csak vess ide egy pillantást, kedves! – nyájaskodott az asszony, és elővette a szemrevaló fésűt. Hófehérke annyira vágyott már egy ilyenre! Engedett hát a kísértésnek, és kinyitotta az ajtót. Alkudoztak-egyezkedtek, majd az öregasszony így szólt: – Engedd meg, hogy megfésüljem a hajad! Hófehérke beleegyezett, ám alig hogy a fésű végigfutott a haján, a méreg hatni kezdett, és a leány ájultan esett össze. – A szépséged már a múlté! – kiáltotta a gonosz királyné, ahogy elhagyta a házat.

Este a törpék látják ám, hogy Hófehérke ismét ott hever a földön. Menten tudták, hogy a királyné járt itt. Meg is találták a mérgezett fésűt, és azonnal a tűzbe vetették. Erre Hófehérke is magához tért, és elmesélt mindent a törpéknek, akik nagyon erősen a lelkére kötötték, hogy ne nyisson ajtót senkinek.

A palotába visszatérve a királyné egyenesen a varázstükréhez rohant. Ám a tükör ezúttal is ugyanazt felelte, mint már előtte kétszer. A mostoha dúlt-fúlt dühében. Megfogadta, hogy bármi történjék, akár az élete árán is végez Hófehérkével. Bezárkózott hát titkos szobájába, ahova senki más nem léphetett be. Gyilkos mérget kotyvasztott, majd abba egy almát mártott. Az alma látszólag hibátlannak nézett ki – ragyogó piros héjától bárkinek összefutott volna a nyál a szájában. Ám arra, aki egy parányi darabot is eszik belőle, biztos halál várt. A királyné most is elváltoztatta magát, és szegény parasztasszonynak öltözött. Ment a törpék házához a hét hegyen túlra, és kopogott az ajtón, mire Hófehérke kihajolt az ablakon. – Nem engedhetek be senkit, anyóka, a hét törpe megtiltotta nekem.

– Ó, de kár! – siránkozott az öregasszony. – Akkor vihetem vissza ezeket az almákat! De van itt egy, ezt szívesen neked adom.

– Köszönöm, de nem fogadhatom el – utasította vissza Hófehérke.

– Mitől félsz? – károgott az öregasszony. – Mi bajod lehetne egy ilyen gyönyörű almától?

Nem is bírt a gyümölcsnek ellenállni. Ám alighogy beleharapott, élettelenül esett a földre. Ekkor a királyné szeme gonoszul villant, és diadalittasan így kiáltott: – Fehér, mint a hó?! Vörös, mint a vér?! Fekete, mint az ében?! Ezúttal a törpék nem tudnak életre kelteni!

Hazatérve azonnal a tükörhöz rohant:

Áruld el nékem, tükrök tükre

A legszebb teremtés én vagyok-e?

 

Mire a tükör így felelt:

Ó, királynőm,

Te vagy a legszebb immáron kerek-e hatalmas világon!

Erre aztán a királynő gonosz lelke megnyugodott, már amennyire egy gonosz lélek meg tud nyugodni. Hazatértek a törpék, és megtaláltak Hófehérkét. Tudták, most nagy a baj; látszott, hogy már nincs benne élet. Meglazították fűzőjét, a haját kibontották, vízzel, borral mosdatták, de úgy tűnt, mindhiába. Szegény leány már nem élt. A törpék csak zokogtak és zokogtak egyfolytában, napokon át. Ott ültek mellette, és nézték, miközben majd megszakadt a szívük. A lány ajkának pírja mit sem halványodott. – Nem temethetjük őt a sötét földbe! – mondtak a kis emberek, és egy üvegkoporsóba tették, hogy minden oldaláról be lehessen látni. A koporsóra arany betűkkel írták rá Hófehérke nevét, és azt, hogy ő egy király lánya. Egy szikla peremére helyezték a koporsót, és felváltva őrködtek mellette.

Hófehérkét még az állatok is megsiratták. A bagoly érkezett elsőként, majd a holló, végül egy vadgalamb.

Hosszú időn át feküdt Hófehérke a koporsóban. Mintha csak hosszú álomra hajtotta volna a fejet – merthogy a szépsége mit sem változott: a bőre hófehér volt, az ajka vérvörös, a haja meg ébenfekete, csakúgy, mint azelőtt. Egy napon egy herceg haladt át az erdőn. Észrevette a szikla tetején az üvegkoporsót, s benne a gyönyörű hercegnőt. Odament, elolvasta a feliratot is.

Így szólt a törpékhez: – Hadd vigyem magammal ezt a szépséges teremtést! Kérhettek érte, amit csak akartok. Ám a törpék így feleltek: – A világ összes aranyáért sem adnánk oda őt.

– Kérlek benneteket, hadd legyen ő az enyém – folytatta a herceg. – Most, hogy megpillantottam, már nem tudok Hófehérke nélkül élni. Örökkön örökké látni szeretném.

Amikor a törpék érezték, milyen őszintén beszél a herceg, nagyon megsajnálták, és teljesítették is a kérését. A herceg kérte szolgálóit, hogy vegyek vállukra a koporsót. Ám útközben egyszer csak megbotlottak egy keréknyomban, mire a mérgezett almadarab kiugrott Hófehérke szájából. A leány kinyitotta a szemét, felemelte az üvegtetőt, és felült. – Hol vagyok? – kérdezte csodálkozva. A herceget hatalmas boldogság, öntötte el. – Ne aggódj, most már biztonságban vagy mellettem! – felelte, és elmesélte Hófehérkének, milyen megpróbáltatásokon kellett átesnie. – Első pillantásra beléd szerettem, Hófehérke! – vallotta be a herceg. – Mindennél jobban vágyom arra, hogy a feleségem légy! Velem tartanál-e a palotámba?

Hófehérke boldogan nyújtotta a kezét a daliás ifjúnak.

Kisvártatva eljött a hetedhét országra szóló menyegző ideje. Hogy, hogy nem, a nagy eseményre Hófehérke mostohája is meghívást kapott. Legpompásabb ruháját felöltve a varázstükre elé lépett, és így szólt hozzá:

Áruld el nékem, tükrök tükre

A legszebb teremtés én vagyok-e?

 

Mire a tükör így felelt:

Gyönyörű vagy, ó, fenséges királyné,

Ám az igaz szépség a herceg arájáé!

 

E szavak hallatán a királynét oly halálos gyengeség fogta el, hogy azt sem tudta, mitévő legyen. Nem megy el a menyegzőre, gondolta először. De nem bírta megállni, hogy ne nézze meg a herceg ifjú aráját. Ahogy belépett a terembe, és megpillantotta Hófehérkét, a haragtól meg a döbbenettől a lába a földbe gyökerezett. Ekkor egy forrón izzó vascipót tettek elé, és kényszerítették, hogy lépjen bele. Az irigy mostohának addig kellett táncolnia, amíg ki nem lehelte gonosz lelkét.