Csipkerózsika

Hossza: 13:47 perc

Valahol messze, az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy csodálatos királyság, amelyben egy király és egy királyné uralkodott. Nagyon boldogok voltak, de még boldogabbak lettek volna, ha van gyermekük.

Végül, mikor már csaknem feladták a reményt, a királynénak kislánya született, akit Csipkerózsikának neveztek. A király annyira boldog volt, hogy ünnepélyes keresztelőt tartott a királyi palotában. A nemeseken, udvaroncokon kívül az ország hét varázserejű tündérét is meghívták.

Elérkezett a nagy nap. A palotába mindenfelől özönlöttek a vendégek. A hatalmas ebédlőben minden csillogott-villogott, még a szolgák is selyembe-bársonyba öltöztek. A tündérek is leültek a roskadásig megrakott asztalokhoz, kezdetét vette az ünnepi lakoma.

– Nézzetek a szalvétátok alá, van ott egy kis ajándék a számotokra – mondta a királya hét tündérnek. Azok pedig felemelték a szalvétájukat. – Milyen csodálatos! – kiáltott fel egyikük. Merthogy mindannyian egy kis aranydobozkát kaptak, amelyben kés, villa és kanál volt, mind színaranyból és gyémántból.

– Örökre megőrzöm ezt a csodás ajándékot – suttogta a hetedik, legfiatalabb tündér.

– És hol az én ajándékom? – szólalt meg egy zsémbes hang az ajtóban. Mindenki megfordult. Egy csúf vényasszony állt ott.

-Ez meg kicsoda? – kérdezte a király.

– Egy öreg varázslónő – felelte az egyik tündér. – De már ötven éve nem látta senki. Azt beszélik, egyedül él egy kastélyban denevérek és kígyók társaságában.

A király intett az öregasszonynak. – Nincs több aranydobozkám, de szívesen vendégül látlak az asztalomnál.

– Szóval nem kapok ajándékot – motyogta a vénség. – Akkor megátkozom az újszülött kislányodat!

Ezeket a szavakat azonban csak a legfiatalabb tündér hallotta. Megrémült, de úgy döntött, kivárja a dolog végét.

– Most pedig ideje, hogy mi ajándékozzuk meg az ifjú hercegnőt – mondta az első tündér. -Én szépséget ajándékozok neki, hogy ő legyen a leggyönyörűbb leány a világon.

– Én egy angyal jóságát ajándékozom neki – szólt a második.

– Én bájt és kecsességet – szólt a harmadik.

– Én a tánc gyönyörűségével ajándékozom meg – mondta a negyedik tündér.

Az ötödik így szólt: – Én megajándékozom a leggyönyörűbb énekhanggal, amit valaha hallottak ebben az országán.

– Én megajándékozom a tehetséggel, hogy minden hangszeren tökéletesen játsszon – mondta a hatodik. Mielőtt azonban a hetedik tündér is felajánlhatta volna ajándékát, a vénasszony felállt. – Nekem is van egy ajándékom – mondta. – Én a halált adom neki! – Mindenkinek elállt a lélegzete. – Megjósolom, hogy egy tűvel megszúrja majd az ujját, akkor aztán kicsordul a vére, és ott helyben meghal.

Mindenki kiabálni kezdett, a király és a királyné sírva fakadt. A hetedik tündér azonban felemelte a kezét.

– Várjatok! – kiáltotta. – Még nekem is van egy ajándékom. Azt nem akadályozhatom meg, hogy lányotok megszúrja az ujját. De megígérhetem nektek, hogy nem fog meghalni. Csak száz évre mély álomba merül, akkor eljön majd egy csinos herceg, megcsókolja, ő pedig felébred, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Szomorú vége lett hát az ünnepségnek. A tündérek elbúcsúztak, és a vénasszony is visszatért sötét kastélyába. Többé nem is látta senki.

A király azonban úgy döntött, nem nézi tétlenül lánya pusztulását. Elrendelte, hogy minden tűt és orsót távolítsanak el az országból. Akinél bármilyen tűt találtak, azonnal halálra ítélték. Összetörtek minden rokkát. Tűt senki kezében nem lehetett látni többé.

A király rendelete hatásosnak bizonyult. Teltek-múltak az évek és Csipkerózsika gyönyörű leánnyá serdült. Varrótűt vagy orsót azonban szerencsére soha nem látott.

Egy nap a király és a királyné látogatóba mentek egy közeli ország királyához. Míg ők távol voltak, a hercegnő elhatározta, hogy tesz egy kis sétát a palotában, méghozzá olyan helyeken, ahol még sohase járt. Nem volt még például a palota legmagasabb tornyában. Könnyű léptekkel fel is szaladt a lépcsőn, ott egy ajtót látott, és bekopogott. – Gyere be! -szólt ki egy hang.

A hercegnő belépett. Egy apró öregasszony ült odabent egy széken, mellette furcsa alakú tárgy.

– Mi az ott? – kérdezte a hercegnő és közelebb lépett.

– Ez egy orsó, leányom – mondta az öregasszony. – Ezzel fonom a szálat, hogy meleg ruhát készítsek a télre.

Az öregasszony sohasem hallott a királyi rendeletről, amely megtiltotta a tűk és az orsók használatát. Azt sem tudta, hogy a király lánya áll előtte.

– Izgalmasnak látszik – mondta a lány. – Kipróbálhatom.? – Tessék csak – mondta az öregasszony. – De légy óvatos, a tű nagyon hegyes. – Azzal odanyújtott a hercegnőnek egy tűt. Csakhogy remegett a keze, és véletlenül beleszúrt a lány kisujjába, az pedig rögtön vérezni kezdett. A hercegnő ájultan zuhant a földre.

– Segítség! – kiáltotta az öregasszony. Pillanatokon belül szolgák és őrök hada jelent mega szobában. Nem sokkal később már orvosok hada próbálta gyógykenőcsökkel bedörzsölni a lány homlokát, hideg vízzel borogatni törékeny testét, de mindhiába. Mindent kipróbáltak, de Csipkerózsikát semmi sem ébresztette fel.

– Hát megtörtént! – zokogott a király és a királyné, amikor hazajöttek a vendégségből. – Szegény kislányunk száz évig fog aludni és mi sose beszélhetünk vele többé.

A király leányát nézte, ahogy ott feküdt haloványan az ágyon. Gyönyörű volt, arca rózsás, haja csillogó aranyszínű. Egyenletesen lélegzett. – Békésen alszik – sóhajtott a király. – Ez a legtöbb, amit remélhetünk.

Hamarosan a legifjabb tündér is megkapta a hírt a szerencsétlenségről. Sárkány vontatta hintójában azonnal a palotába sietett. Amikor megérkezett, a király és királyné bevezette őt Csipkerózsika szobájába. – Megtettetek mindent, amit lehet – mondta a tündér. – Így fog aludni száz évig, amíg a herceg fel nem ébreszti. De fel kell készülnünk erre a pillanatra.

A tündér tudta, hogy amikor a hercegnő felébred, szolgákra lesz szüksége. Ezért körbejárt a palotában, és minden szolgát megérintett varázspálcájával. Akit pedig megérintett, azon nyomban mely álomba merült. Így altatta el a szolgálókat, őröket, szakácsokat, lakájokat, udvarhölgyeket, inasokat és szobalányokat. Néhányan állva aludtak el, mások lerogytak egy székbe vagy a földre. De mindnyájan olyan mélyen aludtak, hogy senki fel nem tudta volna kelteni őket. A tündér még néhány lovat is elaltatott, meg a hercegnő kedvenc kiskutyáját.

– Na és mi? – kérdezte a királyné. – Nem lehetne minket is elaltatni, hogy találkozhassunk a lányunkkal, ha felébred?

– Nem tehetem – mondta a tündér. – Ti vagytok az ország uralkodói, kötelességeitek vannak. Nem alhattok ilyen hosszú ideig.

A király és a királyné fájó szívvel megcsókolták leányukat. Szemükből hullottak a könnyek, ahogy elbúcsúztak tőle.

– A palotába senki sem léphet be, amíg a száz év le nem telik – jelentette be a király. Azután a királynéval együtt hintóba szállt, hogy életük hátralevő részét egy másik kastélyban éljék le.

Amint elmentek, csodálatos dolog történt. A palota körüli fák, bokrok és indák hirtelen nőni kezdtek, és úgy összegabalyodtak a kastély körül, hogy senki sem juthatott át rajtuk. Csak a legfelső tornyot lehetett látni, és azt is csak egy távoli domb tetejéről. Sok-sok év eltelt és a kastély zárva maradt. Senki sem lépett be falai közé, senki még csak közel sem merészkedett hozzá. Apáról fiúra szálltak a legendák, hogy a kastélyban kísértetek járnak, vagy épp maga az ördög tanyázik odabent. Az alvó hercegnőt csaknem elfelejtették.

Egy napon aztán egy közeli ország királyának a fia kilovagolt az erdőbe. Egy domb tetején megállította lovát, hogy igyon egyet a kulacsából, és meglátta a kastély kéményét.

– Mi az ott? – kérdezte egy idős tanácsadóját.

– Uram, azt mondják, kísértetek járják azt a kastélyt – felelte az öreg. – Úgy beszélik, száz éve valami szörnyűség történt ott, és hogy egy szépséges hercegnő alszik odabent, akit csak egy daliás és bátor herceg ébreszthet fel álmából.

– Igazán? – felelte a herceg. Addig még sosem volt szerelmes, nem is talált magához illő menyasszonyt. Az elvarázsolt hercegnő története azonban lángra lobbantotta a szívét. – Azt hiszem, megnézem magamnak azt a hercegnőt – mondta.

– Uram, ez nem bölcs dolog. Azt is mondjak, hogy szellemek kísértenek a kastélyban – mondta a tanácsadó. A herceg azonban nem félt. Bátorság, becsület és szerelem vezette a kastélyhoz. Ahogy pedig a kastély közelébe ért, csodálatos dolog történt. A fák, bokrok és indák, amelyek teljesen benőtték az épületet, hirtelen szétváltak előtte. A herceg leszállt a lováról, és belépett a kastély kapuján. Abban a pillanatban a növények ismét sűrűn körbevették a kastélyt. Kíséretének egyetlen tagja sem tudta követni a herceget. Egyedül maradt, de bátor volt, nem félt sémitől.

Belépett az udvarba, és ámulva nézett körül. Emberek, állatok álltak vagy feküdtek behunyt szemmel. Látszott, hogy nem haltak meg, csak alszanak. Mindegyikük egyenletesen lélegzett.

A herceg felment egy lépcsőn, és széles ajtó elé érkezett. Belépett, és egy pompás szobában találta magát. Aztán a lélegzete is elállt, mert az ágyon a leggyönyörűbb leány feküdt, akit valaha is látott. A lány is mély álmát aludta, mint a többiek.

A herceg lassan, óvatosan az ágyhoz ment. Minél közelebb ért, annál szebbnek látta a leányt. Remegő térdekkel megállt az ágy mellett, lehajolt, és gyengéden homlokon csókolta a hercegnőt.

Csipkerózsika azon nyomban kinyitotta a szemét. A herceg a leggyönyörűbb kék szemekbe nézett, és a hercegnő elmosolyodott. – Te vagy az, drága hercegem? – suttogta. – Száz éve várok rád.

A herceget elbűvölték ezek a szavak. A hercegnő pedig elmesélte azt a rengeteg álmot, amelyeket a száz év alatt látott. – Azt viszont sosem álmodtam volna, hogy ilyen daliás herceg fog majd felébreszteni – tette hozzá.

A herceg mosolygott. – Egész életemben az igaz szerelmet kerestem – felelte. – És sosem álmodtam volna, hogy épp ebben a kísértetkastélyban találom meg.

Ekkor már a palota népe és az állatok is ébredezni kezdtek. A szolgák nekiláttak napi teendőjüknek. A hercegnő kutyája berohant a hálószobába, boldogan az ágyra ugrott, és megnyalta úrnője kezét.  Csipkerózsika nevetve ölelte meg kedvencét.

A herceg éppen azt mesélte, mi minden történt odakinn a nagyvilágban, amikor egy udvarhölgy lépett a szobába. – Asszonyom, az ebéd tálalva van – jelentette.

– Jövök máris – felelte a hercegnő. – Farkaséhes vagyok, száz éve nem ettem.

Fölkelt az ágyból, és látta, hogy a herceg kicsit furcsán néz rá. – Mi a baj kedves? – kérdezte.

– Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam – válaszolt a herceg -, de olyan ruhát viselsz, mintha a dédnagyanyám korában lennél.

– Ne félj, hamar követni fogom a divatot – nevetett Csipkerózsika.

– Tulajdonképpen nem számít – sóhajtott a herceg boldogan. – Akármit viselsz, csodaszép vagy.

Azzal megfogta a kezét, és együtt mentek le az ebédlőbe. Leültek a hatalmas asztalhoz: körülöttük szolgák, zenészek, őrök és udvaroncok, akik száz éven át aludtak, de most ismét munkához láttak. A zenészek is rázendítettek, a szerelmesek pedig elfogyasztották első közös vacsorájukat. Nem sokkal később a kápolnába mentek, és ünnepélyesen megesküdtek. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.