RIGÓCSŐRKIRÁLY

Hossza: 9:03 perc

Messze az Óperenciás tengeren is túl élt egyszer egy király, akinek lánya szebb volt a ragyogó napnál is. Ám olyan gőgös és beképzelt teremtés volt, hogy egyetlen kérő sem felelt meg neki. Nemcsak elutasította mindegyiket, hanem még gúnyt is űzött belőlük! Egy nap a király nagy ünnepséget rendezett, amelyre az összes házasodni akaró fiatalembert meghívta hetedhét országból. Amikor megérkeztek, rangjuk szerint sorba ültette őket: elől a királyok, azután a hercegek, a grófok, az őrgrófok, végezetül a bárók. Azután a királylányt végigvezették előttük, de ő minden kérőben talált valami kivetnivalót. Az egyik túl kövér volt neki. – Micsoda egy boroshordó! – A másik túl magas volt. – Ez esetlen és nyakigláb – mondta a lány. A harmadik tömzsi volt. – Ilyen rövid testben rövid az ész is. – A negyedikkel az volt a gondja, hogy nagyon sápadt: – Mint maga a halál! – Az ötödiket, aki színesen öltözött, kakadunak csúfolta. A hatodiknak görbe volt a háta; – Mint egy zöld ág, ami meghajlott a tűzben! – És így tovább, sorra minden kérőjét kigúnyolta. Különösen sokat csúfolódott egy fiatal királyon, akinek hegyes, előreugró álla volt. – Mint egy rigó csőre! – nevetett a királylány, és onnantól kezdve az ifjú királyt csak Rigőcsőrkirályként ismerték.

Mikor az öreg király látta, milyen tiszteletlenül viselkedik a lánya az összegyűlt kérőkön, nagyon feldühödött, és ott helyben megesküdött, hogy odaadja lányát az első tisztességes koldusnak, aki a palota kapujához érkezik.

Pár nappal később egy koldus dalnok érkezett a palota elé, és a király ablaka alatt énekelni kezdett, hogy néhány fillérhez jusson. Amint a király meglátta, behívta a trónterembe, és a rongyos koldus a király és a hercegnő előtt énekelt, majd jutalmul csak szerény alamizsnát kért. A király azonban így szólt: – Annyira megtetszett a dalod, hogy hozzád adom a lányomat feleségül. A királylány nagyon megrémült, és a király így folytatta: – Megesküdtem, hogy az első koldushoz feleségül adlak, és be is tartom. Hiába volt minden könyörgés, a király papot hivatott, és az ott helyben összeadta a királylányt a vándorénekessel. Az esküvő után a király így szólt: -Nem tűrhetem, hogy férjeddel a palotámban maradj; menj csak, és vándorolj vele mindenfelé a világban. A koldus el is vezette a királylányt, aki persze kénytelen volt hosszú mérföldeken át gyalogolni mellette. Egyszer csak egy nagy erdőhöz értek. A királylány megkérdezte:

– E szépségés erdő ugyan kié lenne?

A visszhang így felelt: – A nagy Rigócsőrkirály az úr benne! Hozzámentél volna, most a tiéd lenne.

-Ó, én ostoba! -sóhajtott a királylány. Mind e nagy gazdagságnak részese lennék, Ha Rigócsőrkirály felesége lennék!

Hamarosan egy mezőhöz értek, és a királylány ismét megkérdezte:

– Kié ez a szépségés mező?

– Rigócsőrkirályé – volt ismét a válasz. Azután egy nagy városhoz értek és a királylány megkérdezte:

– Ki az úr e gyönyörű városban? – Rigócsőrkirály – mondta valaki. – Ó én ostoba, hogy nem mentem hozzá, amikor megtehettem volna! Sóhajtott szegény királylány. A koldus azonban közbeszólt:

– Elegem van ebből a panaszkodásból. Rosszul esik nekem, hogy állandóan másik férj után áhítozol. Én talán nem vagyok elég jó neked?

Közben egy kunyhóhoz értek, és a lány megkérdezte: – Uramisten, kié ez a nyomorúságos viskó? A koldus így felelt: – Ez az én házam, és itt fogunk élni. A királylánynak le kellett hajolnia, hogy beférjen az ajtón. Mikor bent volt, megkérdezte: – Hol vannak a szolgák? – Miféle szolgák? -kiáltott a férje. – Neked kell minden munkát elvégezni. Most rakjál tüzet, és főzz vacsorát, mert nagyon éhes és fáradt vagyok. A királylány persze nem tudott se tüzet rakni, se főzni, így hát a koldusnak kellett mindent megcsinálnia. Mikor elfogyasztották szegényes vacsorájukat, lefeküdtek aludni. Másnap a koldus hajnalban ébresztette feleségét, hogy rakja rendbe a kunyhót. ágy ment ez par napig, és közben teljesen elfogyott minden ennivaló a házban. Ekkor a férj így szólt: – Asszony, nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel, fonjál kosarakat. – Elment hát, és vágott néhány fűzfavesszőt, az asszony azonban nem értett hozzájuk, és mikor megpróbálta meghajlítani őket, felsértette a kezét. – Látom már, hogy ez nem megy – mondta a férj -, inkább szőjél, abban talán ügyesebb leszel. Leült hát az asszony szőni, de a durva szál felsértette finom ujjait, és ömlött belőlük a vér. – Tönkre is teszed, amit csinálsz! – szólt rá a férje. – Rossz bolt volt téged feleségül venni! Most aztán kénytelen leszek cserépedényekkel kereskedni. Menj ki a piacra és add el őket. „Uramisten, ha atyám alattvalói közül valaki arra jár és meglatja, hogy piacon árulok, hogy fog nevetni rajtam!” – gondolta a királylány. Ám minden tiltakozás hiába volt, ha nem megy ki a piacra árulni, éhen halnak. Eleinte jól ment az üzlet; az emberek szívesen vásároltak a királylánytól, mert olyan szép volt, sőt néhányan ott is hagyták a kifizetett árut. Abból, amit aznap keresett, jó darabig megéltek, azután a koldus újabb cserépedényeket vásárolt, és a királylány megint kiment a piacra. Hirtelen egy részeg huszár vágtatott arra, aztán be egyenesen az áruja közé, és mindet darabokra törte. A királylány úgy megrémült, hogy azt se tudta, mit tegyen, és sírva hazaszaladt:

– Jaj, nekem, szegény fejemnek, mit fog a férjem szólni? – Amikor elmondta, mi történt, a koldus felkiáltott: – Csak egy ostobának jut az az eszébe, hogy a piac sarkán áruljon cserépedényt! De látom már te nem vagy rendes munkához szokva. De ne sírj, megkérdeztem a királyi palotában, hogy nincs-e szükség konyhalányra. Oda fölvesznek, és teljes ellátást kapsz.

A királylány tehát cseléd lett, azt kellett tennie, amit a szakácsnő parancsolt, és még a piszkos edényeket is mosogatta. Azután összegyűjtötte az ételmaradékokat, amiket fizetségként kapott, hazavitte, és azt ették a férjével.

Nem sokkal később a király legidősebb fiának menyegzőjét ülték. A szegény királylány az ajtó közelében helyezkedett el, hogy legalább lássa az ünnepséget. Amint kigyúltak a fények és az előkelő vendégek díszes ruháikban bevonultak a terembe, fájó szívvel gondolt sanyarú sorsára, és keservesen megbánta gőgjét, amely ilyen nyomorba taszította. A szolgák olykor hátra hajigálták a lakomán felszolgált finomságok maradékait: ez csak tovább fokozta fájdalmát, és eltett néhány morzsát, hogy hazavigye.

Egyszer csak belépett a király, selyemben-bársonyban, aranykoronával a fején. Amint meglátta a gyönyörű lányt az ajtóban, megfogta a kezét, és táncba akarta vinni. A királylány rémülten tiltakozott, mert látta, hogy Rigócsőrkirály az, akiből ő annyira gúnyt űzött. A király kedvesen így szólt hozzá:

– Ne félj tőlem; én vagyok az a koldus, akivel a kunyhóban laktál, az irántad érzett szerelemből csináltam ezt végig. A huszár is én voltam, aki összetörte az edényeidet. Mindezt csak azért tettem, hogy megtörjem a büszkeségedet és gőgödet, és megbüntesselek, amiért kigúnyoltál.

E szavak hallatán a lány keservesen sírni kezdett. – Nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek, túlságosan megbántottalak. – Am a király így felelt: -Ami elmúlt, elmúlt; most ünnepeljük meg méltón a menyegzőnket.

Ekkor bejöttek az udvarhölgyek, és gyönyörű ruhákba öltöztették a királylányt. Ott volt az apja is egész udvartartásával. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és a lány boldogan és immár igazságosan uralkodott férjével, Rigócsőrkirállyal.