MESE A KÍVÁNCSI BÉKÁKRÓL

Hossza: 3:14 perc

A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány.

A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében egy mély kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, amikor leengedték a vödröt.

Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.

A három kislány meg a három kisbéka egyformán kíváncsi természetűek voltak. A kislányok, ha csak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok és az aranyló napsütés felé.

A kíváncsi kisbákák egyre tanakodtak, hogyan is juthatnának ki a kútból, hogyan is nézhetnék meg közelebbről a hívogató, zöld lombokat, az aranyló napsütést.

Egy meleg, nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kis béka? Kvik, Kvak és Kvuk kíváncsian leste.

A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kvik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy a vödörben három üvegpohár van, a poharakban meg fehéren csillog valami.

– Mi ez? Mi ez? – brekegett a három kíváncsi.

– Aludttej – mondta békamama. – Leengedték, hogy jó hideg legyen.

– Később majd felhúzzák? – kérdezte Kvak.

– Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.

– Utazzunk fel az aludttejjel! – kiáltott Kvik és Kvak.

– Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! – szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.

Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén.

Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomot az aludttej felszínén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért: Kivk és Kvak világot akart látni.

A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:

– Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!

– Befőttesüvegbe rakjuk mindkettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, úgy bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön, megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! – mondta a legnagyobbik kislány.

Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kislétra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk?…

Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk és a kis Kvuk.

Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! – az aludttejes poharak a kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik meg Kvak hazatért az öreg kút mélyére.

A három kislány csalódottan bámult utánuk.

– Gyáva békák! – mondta a legnagyobb kislány.

– Talán a mamájuk hívta őket haza… – vélekedett a középső.

– Vagy a testvérkéjük – így gondolta a harmadik.