CSIZMÁS KANDÚR

Hossza: 10:37 perc

Volt egyszer egy molnár és annak három fia. Mikor az öreg molnár meghalt, fiainak egy szamarat, egy kandúrt és egy kicsi malmot hagyott hátra.

Mikor a fiúk illendően eltemették és annak rendje és módja szerint meggyászolták, nekiláttak, hogy megosztozzanak az örökségen. A legnagyobbik testvér kapta a kis malmot, a középső a szamarat, a legkisebb pedig a kandúrt. El is búsult szegény, mert mindig arra gondolt, hogy kisemmizték. Már többször elhatározta, hogy futni engedi a kandúrt.

Egy napon aztán a kandúr emberi hangon megszólalt:

„Ha azt teszed, amit mondok neked, nem fogod megbánni.”

Valamire azonban megkérlek: „Csináltass nekem egy pár piros csizmát.”

„De miért mindez?” – kérdezte Jancsi.

„Azért, hogy Párizsba mehessek!”

Ahogyan a kandúr mondta, úgy is tett.

Jancsi valóban csináltatott piros csizmát neki. A kandúr hamarosan Párizs felé vette útját. Az úton egy nyúl követte.

„Hová ilyen sietősen, kedves kandúr?”

Csizmás Kandúr megállt és így szólt:

„Hová? Hogyan kérdezhetsz ilyet? Párizsba megyek, ahol bearanyoztatom a farkamat. Bizony komám!”

„Hogy miket nem mondasz”, kiáltott csodálkozva a nyúl. Mint mindent a világon, ő is akart egy aranyozott farkat.

„Ha akarod, velem jöhetsz”, mondta a kandúr piros csizmájában.

„Megengeded, hogy unokatestvéreimet, a házinyulakat is magammal vigyem?”

A kandúr komolyan nézett, majd így döntött:

„Hívd ide őket, komám!” Minél többe leszünk, annál jobb.”

Máris együtt mentek tovább. Útközben találkoztak a rókával.

„Hová mentek, kedves Kandúr?”

Ekkor a kandúr visszafogta lépteit és azt mondta:

„Hová? Hogyan kérdezhetsz ilyet? Párizsba megyünk, hogy bearanyoztassuk a farkunkat, róka koma!”

„Hogy te miket nem beszélsz”, csodálkozott a róka és mint mindent, ő is aranyozott farkat akart.

„Ha akarsz gyere velünk”, mondta a kandúr.

„Megengeded, hogy unokatestvéreimet, a rókákat és a menyéteket is magammal vigyem?”

A kandúr piros csizmájában nem sokat tétovázott és már együtt is mentek tovább. Ekkor a fogollyal találkoztak.

„Hová mentek, kedves Kandúr?”

„Hová? Hogyan kérdezhetsz ilyet? Párizsba megyünk, hogy bearanyoztassuk a farkunkat, kedves fogoly!”

Természetesen a fogoly is akart egy aranyozott farkat.

„Na, gyere velünk”, hívta a kandúr.

„Megengeded, hogy húgaimat, a foglyokat és unokatestvéreimet, a fácánokat is magammal vigyem?”

„Jöjjenek csak ők is nyugodtan!” szólt a piros-csizmás kandúr.

Nos, így ment a csizmás kandúr a házinyulakkal, a rókákkal és a menyétekkel, a foglyokkal és a fácánokkal Párizsba.

Amint megérkeztek, a kandúr egyenest a királyi palotába ment, illendően meghajolt a király előtt és azt mondta:

„Fölséges uram, engedd meg, hogy mély és alázatos tiszteletem tegyen és egyben átadjam ezeket az állatokat.”

A király nem győzött csodálkozni meglepetésében és alig tudott betelni a szép állatokkal. Rögtön meg is kérdezte:

„Kinek kell ezeket a csodálatos állatokat megköszönnöm?”

„Philippe grófnak, felség!”

„A gazdád”, szólt a király, „mindegyik állattal, a házinyulakkal, a rókákkal és a menyétekkel, a foglyokkal és a fácánokkal szívbéli örömömre szolgált. Beszélj hogyan köszönhetem meg az ajándékot?”

„Gazdám, a gróf úr, nagy szerencsének tartaná, ha meghívná őt egy királyi lakomára.”

„Mi sem könnyebb ennél”, felelte a király. „Gazdádat mindig szívesen látom.”

„Miről beszélsz”, kiáltott fel Jancsi, mikor Csizmás Kandúr átadta neki a meghívást. „Hogy léphetnék én egy király elé? Még rendes ruhám sincs!”

„Ne panaszkodj, Jancsi, mondta a kandúr. „Ha az csinálod, amit mondok, akkor minden rendben lesz!”

Nemsokára el is indult Jancsi a csizmás kandúrral Párizsba, hogy a kastélyban a királlyal együtt lakomázzanak. Mikor Párizs határához értek, megszólalt Csizmás Kandúr:

„Jancsi, akár akarom, akár nem, most egy fához kell kötözzelek, és majd segítségért kell kiáltoznom. De előbb még vetkőzz le!”

Alighogy mindez megtörtént, a kandúr a kastély udvarához szaladt, és torkaszakadtából elkezdett kiabálni:

„Segítség, segítség! Gazdámat, Philippe grófot elrabolták és megkötözték!”

Mikor a király ezt meghallotta, nem habozott sokáig, befogatta hintóját és a legjobb ruhákat készítette elő. Majd a kandúrral beszállt a hintóba, hogy meghívja a grófot kastélyába.

Míg Párizs közelébe értek, nem fogytak ki a meséből, az örömből és a csodálkozásból. A király sok kedves figyelmességgel halmozta el Jancsit, de legkivált a királykisasszony volt elragadtatva, mikor megpillantotta a molnárfiút.

De Jancsi sem tudta levenni róla a szemét.

Mikor a királyi lakomán épp a legfinomabb ételek kerültek az asztalra, így szólt a király:

„Kedves grófom, már nagyon kíváncsi vagyok a birtokodra. Nagy megtiszteltetésnek venném, ha megmutatnád!”

Amint Jancsi meghallotta a király kérését, lába remegni kezdett. Ekkor Csizmás Kandúr azt mondta:

„Felség, fogass be a hintóba. Én előre megyek és alázatos szolgálattal mutatom nektek az utat.”

A király lányával és a molnárfiúval máris a hintóban ült. Eközben a piros-csizmás kandúr egy szép zöld rétre sietett, ahol cselédek és szolgák dolgoztak. A kandúr megkérdezte:

„Mondjátok, kié ez a csodálatos rét?”

„A mérges emberevőé. Nem messze van a vára!”

„Halljátok, amit most tanácsolok nektek! Mindjárt itt megy el a király a királykisasszonnyal és egy rangos úrral. A király kérdésére azt feleljétek, hogy ez a rét Philippe grófé. Ha nem követitek tanácsomat, szomorú vége lesz, az emberevő irgalmatlanul felfal benneteket!”

Milyen hálásak is voltak az emberek ezért a tanácsért! Amikor a király megkérdezte, kié a gyönyörű rét, egyszerre felelték:

„Philippe grófé!”

A király elégedetten bólogatott és az mondta:

„Gyönyörű rétetek van itt, gróf úr!”

Közben a piros-csizmás kandúr egy óriási gabonaföldhöz ért. Mikor meghallotta, hogy ez a föld, melyen férfiak és asszonyok az érett kalászt aratták, az emberevőé, lelkükre beszélt, hogy hallgassanak rá, ha nem akarják, hogy az emberevő irgalmatlanul felfalja őket.

Az emberek megköszönték Csizmás Kandúrnak a jó tanácsot, majd amikor a király elment mellettük és megkérdezte, hogy kié ez a gabonatábla, ők is egybehangzóan azt válaszolták: „Philippe grófé!”

A felséges úr ismét elégedetten bólogatott és mondta: „Jó darab földje van itt, gróf úr!”

Közben a kandúr egy nagy és sűrű erdőhöz ért, az erdő szélén egy pásztor egy nagy birkanyájat őrzött.

„Mondd”, kérdezte ismét, „kié az erdő és kié a sok a birka?”

„Kié? Természetesen a gonosz emberevőé, akinek nem messze van innen a vára!” Neki sem volt nehéz a lelkére beszélni. A pásztor hálás volt a jó tanácsért.

Amikor a király az erdőhöz ért és megkérdezte, kié ez a nagy és sűrű erdő, meg a nyáj, az öreg gyorsan azt felelte: „Ez mind Philippe grófé!”

A felséges úr ismét elégedetten bólogatott. Jancsi, a molnár fia nem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik.

A nagy és sűrű erdő mögött állt az emberevő vára. Mindenki reszketett az emberevőtől, asszony és férfi, gyerek és aggastyán egyaránt, mert mindenféle állattá át tudott változni, akár pici bolhává is.

Alighogy belépett a csizmás kandúr a várba, barátságosan fogadta az emberevő, mert már sok kandúrt látott, de olyat meg egyet sem, amelyik piros csizmát hordott volna és emberi hangon tudott volna beszélni.

A kandúr azonnal kíváncsian meg is kérdezte:

„Igaz, hogy mindenféle állattá át tudsz változni, mint ahogy az mindenütt mesélik?”

„Miért ne lenne igaz”, mondta az emberevő; hangja mennydörgésként zengett.

„De egy kis egérré biztosan nem tudsz átváltozni?”

Mikor az emberevő ezt meghallotta, nem tétovázott, egy szempillantás alatt egérré változott, s a kandúr elé ugrott.

A kandúr se volt rest, nyomban bekapta az egeret.

Az emberevőnek így lett vége!

A király hintója éppen ekkor hajtott be a vár udvarába.

Mikor a király és a királykisasszony megpillantotta a büszke várat, nagyon elcsodálkoztak.

Leginkább azonban Jancsi, a molnár fia csodálkozott.

De nem sokáig tartott, mert mér készült az esküvői lakoma, olyan, amilyet a világ még nem látott.

Így lett a molnár fia Franciaország királyának veje és örököse, Csizmás Kandúrt pedig megválasztották tiszttartónak.

Mindannyian boldogan és vidáman éltek, míg meg nem haltak.