A KEREK KŐ

Hossza: 14:12 perc

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjoüknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag, mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér légycomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke, meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja, éhen kórász.

Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba, nagy szükség idején, Isten látogatásakor egy véka életért elküldött hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.

Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak akkorkát sem, mint a kisújjam!

A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt, csak holmi gyökere-

ken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.

Már éjfél után kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni kezdett az idő; de a

szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még annyit se fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is kihúzta – puffra.

– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz: az is jó; legyen meg az Isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a kezem!

Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek követ huzott ki a vizből.

– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A szegénynek még a sze- rencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz kellőközepébe bevetette.

Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza nagy vigyázva s újra

benne a kerek kő!

– Hacsak kő! minek az nekem?! Én Istenem hát már én csak követ halászok?! Biz Isten, szót

Se szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna, mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek

követ újra behajította a víz kellős közepébe.

A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek kő!

– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de csak úgy a víz szélére.

Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére folyik. De egyet gondolt, mintha az Isten sugallta volna neki, visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a gyermekeimnek kenyér helyett játszani.

Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdezték tőle, hogy mit hozott…

nem hozott e vásárfiát?

– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele s hentergessétek a ház földjén.

A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.

A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a legkisebb gyermekkel a vaczkon.

A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ. Egyszer csak elkezd a kő

fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz, úgyhogy a kis házat világossággal egészen

betőltötte, mintha a nap sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.
Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az? se’ gyertyája, se’

mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a viskója!?

– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag, vagy még ennél is jobban!

– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam, hogy van a világon

oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem

abból a fajtából való-e ez?

– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány tőle.

Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához, falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy- rongy kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a fényétől.

Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:

– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz, hogy legyen miben Istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az Istenadta gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.

A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz. Hogy odaért, köszön neki, amint dukál:

– Adjon Isten jó napot fölségednek!

– Fogadj Isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?

– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik s halászattal keresi

kenyerét.
– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De azért kedves az

előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be az én királyi hajlékomba.

Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s leteszi az aranyasztalra

a kerek követ.

A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő, olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.

– Hol vetted ezt, szegény asszony?

– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe, háromszor húzta ki; én azt

gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt neki az Isten adta.

– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.

– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha keveslette volna az 1000 forintot, hanem a sok pénznek).
– Ha kevés, adok 2000-et?
– Űhm, kétezer forint!
– Ha ez is kevés, adok 3000 forintot. – Űhm, 3000 forint!

– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel. A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.

Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett volna keresni!

– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis kellene mérni, hogy valjon hány véka?

– Megám! de nincs vékánk!

– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak ad egy üres vékát; csak lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle bátyánktól egy vékát.

Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.

– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg nem mérne! Nem jól hallottad te azt!

– De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.

– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?

A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit üzent a bátya.

– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó Isten kinek-kinek az ő érdeme

szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad, hogy pénzt.

Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort, melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott, ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az ördög, bolondul cselekedett.

– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.

– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom mondani…!
– Csak egy.
– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak: úgy majd lesz ne mulass!

Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.

Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.

– Adjon Isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves” volt, pedig azelőtt még

öcsém se’).

– Fogadj Isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’ láttuk!?

– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől hallottam, hogy

pénzmagra tettél szert?

A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak merően a jóféle bátya sze-

me közé néz, gondolván magában, megállj rosz bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…

– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a tiéd, mert ma- gammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.

– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig annyi az egere, annyi a

patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el: én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis macskát pedig tá- nyérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön nézze meg.

– Sose’ fáraszd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az Isten áldjon meg, haza megyek!

– Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!

– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, – fillentett a jóféle bátya.

A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az előjött, elbeszélte

neki az egész históriát, hogy, miként jutott halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán

kettecskén szépen kifőzték, hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három

zsákkal s ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a macskákat,

de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden milyen jó ára van a macskának; de

nem is csoda! mert, ki mit kért, azt adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödöny- túró, akóbor és tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!

Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn oly iszonya- tos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a rezidencziába.

– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy valamit el ne körmöl- jenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:

– Adjon Isten jó napot fölségednek!
– Fogadj Isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?

– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?

– Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?

– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal és ezüsttel fizet érte.

– Ugyan mi lehet az, gazdag ember?

– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom, hogy még a szavamat is megaranyoztatná.

– Node, mégis, ugyan mi lehet az?

– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?

– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste kenyerét.

– Igen, igen! de még én annál többet hoztam!

– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a dámákat és az urfiakat.

Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba, a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.

Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s kizudítja a pádimen- tomra a sok macskát.

Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak: elzűllőtt, elvadult a sok

macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat, csészéseket s tudja Isten még mit nem!

A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig torkaszakadtukból visítani kezdtek.

Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek; alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.

A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal, ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.

János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem volt, csakúgy állt ott,

mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre s ezért kikap. De, mint a gyermek is megugrik a verés elől, hogyha szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú, vesd el magad! szépen elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven: „macska-kereskedőnek” nevezték. Egyszer a macska-kereskedőnek holthirét hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az Isten őket gyermekkel nem áldotta meg, hogy mag- talansággal verte meg: mindenét a halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.