A HOLLÓ ÉS A RÓKA

Hossza: 2:02 perc

Honnan, honnan nem, hatalmas darab sajtot szerzett magának a holló. Fölrepült vele a fára, s büszkén tartotta a csőrében.

Arra bandukolt éhesen a róka, s meglátta a hollót a sajttal. Megszerzem magamnak a sajtot ettől a buta hollótól – gondolta magában ravaszul. Közelebb ment, s nyájasan üdvözölte a madarat:

– Köszöntelek, kedves holló! Boldog vagyok, hogy újra láthatom gyönyörű fekete tolladat!

A holló nem felelt egy árva szót sem, ezért a róka újra próbálkozott:

– Nem csak a tollad kivételes, hiszen van valami, ami még azt is felülmúlja, az pedig a hangod. Nem is értem, miért nem téged választottak a madarak királyukká.

Nagyon jólesett a hollónak a dicséret, annál is inkább, mert semmire sem volt olyan büszke, mint a hangjára, és mert nagyon féltékeny volt a sasra, a madarak királyára.

Mégis szótlanul ült továbbra is a fán, de azért büszkén kihúzta magát.

Nyomban észrevette ezt a róka, s most méginkább rákezdte:

– Az a hang! A pacsirta és a fülemüle elbújhat melletted, hiszen az ő rikácsolásukat messze felülmúlja a te éneked. De hát te, holló, csak hallgatsz, s nem hagyod, hogy összehasonlítsam a hangodat bárkiével is.

A holló ennyi bóknak már nem tudott ellenállni: kitátotta a csőrét és hangosan károgni kezdett.

A sajt lepottyant a földre, a róka odaugrott, elkapta és egy harapásra lenyelte, majd vigyorogva így szólt:

– Ó, te ostoba! Hát ennyire hiú vagy? Hát valóban elhitted, hogy a károgásod olyan gyönyörű?

Azzal jóllakottan odébbállt, a holló pedig károgni sem mert szégyenében.