A HAT HATTYÚ

Hossza: 10:28 perc

Élt egyszer régen egy király, aki egy napon vadászni ment az erdőbe, és olyan gyorsan hajtotta a lovát, hogy egyetlen embere sem tudta követni őt. Amikor azonban leszállt az este, megállt, körülnézett, és rájött, hogy eltévedt. Megpróbált olyan ösvenyt találni, amely kivezet az erdőből, de sehogy sem sikerült. Hirtelen egy öregasszony bukant fel előtte, szinte a semmiből.

– Öreganyám -szólította meg a király -, mutatnál-e nekem kiutat ebből az erdőből?

– Mutatok én szívesen, király uram – felelte az anyóka -, de csak egy feltétellel. Ha ezt nem teljesíted, soha többe nem jutsz ki innen és éhen halsz.

– Mi hát ez a feltétel? – kérdezte a király.

– Van énnekem egy lányom – felelte az anyóka -, olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de rá nem, és nagyszenűen illenék hozzád. Ha feleségül veszed, és királynővé teszed, megmutatom neked a kiutat az erdőből. A király szorult helyzetében beleegyezett, az anyóka pedig elvezette a kunyhójába, ahol a lány a tűz mellett üldögélt. Úgy üdvözölte a királyt, mintha már regóta őt várta volna, és a király nyomban látta, hogy tényleg nagyon szép. Mégsem tetszett neki igazán, mert titkon mindig megborzongott, ha ránézett. De lovára ültette a leányt, az anyóka megmutatta neki az utat, ő pedig hazalovagolt a kastélyba, és hetedhét országra szóló lakodalmat csapott. A királynak az első feleségétől volt már hét gyermeke, hat fiú és egy lány, akiket a világon mindennél jobban szeretett. Tartott tőle, hogy mostohaanyjuk nem fog jól bánni velük, ezért elrejtette őket egy kastélyban az erdőben. Ez a kastély annyira titkos helyen volt, hogy ő maga sem talált volna oda, ha egy bölcs asszony nem ad neki egy varázsgombolyagot. Ezt ha ledobta maga elé, letekeredett, és megmutatta neki a helyes utat. A király olyan gyakran látogatta szeretett gyermekeit, hogy a királynő gyanakodni kezdett, eé tudni akarta, mit keres a férje az erdőben. Ezert jó sok pénzt adott a szolgáinak, azok pedigelárulták neki a titkot, és azt is elmondták, hogy csak a varázsgomolyag segítségével találhat oda. A királynő nem nyugodott addig, míg meg nem tudta, hol rejtette el a király a gombolyagot. Ekkor varrt hat kis selyeminget, és mindegyikre egy varázsigét mormolt, amit még az anyjától tanult. Egy napon aztán, mikor a király valahol messze vadászott, kiment az erdőbe a hat inggel, és a gombolyag megmutatta neki az utat. A gyerekek, amikor meglátták, azt hittek, hogy imádott édesapjuk jött látogatóba, és boldogan szaladtak feléje. A királynő mindegyiknek dobott egy ingecskét, és amint az hozzájuk ért, hattyúvá változtak, és elrepuütek messze az erdőn túlra. A királynő elégedetten ment haza, abban a hitben, hogy megszabadult mostohagyermekeitől. A kislány azonban nem volt ott, és őróla a királynő nem is tudott. Másnap a király ismét meglátogatta gyermekeit, de csak a kislány szaladt elébe.

– Hol vannak a bátyáid? – kérdezte.

– Jaj, édeáapam – sóhajtott a lány -, elmentek és itthagytak engem. -Ekkor könnyek között elmesélte, hogy az ablakon keresztül látta, amint hattyúvá változtak eé elrepültek. Azután megmutatta a tollakat is, amelyeket elhullajtottak. A király nagyon elszomorodott, de nem tudott elképzelni ilyen gonoszságot a feleségéről, így elvitte magával a kislányt a palotába, nehogy neki is baja essen. A lány azonban nagyon félt a mostohaanyjatól és kérte apját, hogy ne kelljen egyetlen éjszakánál többet töltenie a palotában. Magában pedig azt gondolta: ,,Ez már nem az én helyem, elmegyek, és megkeresem a bátyáimat.” Így amint leszállt az éj, kiszökött a palotából, és mélyen bement az erdő sűrűjébe. Egész éjjel vándorolt, aztán másnap is egész álló nap, mígnem nem bírt továbbmenni a fáradtságtól. Ekkor egy düledező viskót talált, belépett, és hat ágyat látott benne. Egyikbe sem mert belefeküdni, inkább bemaszott az egyik alá, és végig feküdt a kemény földön, hogy ott töltse az éjszakát. Amint lement a nap, szárnysuhogást hallott, és látta, hogy hat fehér hattyú érkezik az ablakhoz. Leszálltak a földre, és egyszer csak elkezdtek egymásra fújni, amíg le nem fújták egymásról az összes tollat, hogy levetkőzzék hattyú alakjukat, mint valami inget. A lány ekkor felismerte fivéreit, és boldogan bújt elő az ágy alól. A fiúk is örültek húguknak, de örömük nem sokáig tartott.

– Itt nem maradhatsz – mondták neki -, ez rablók tanyája, ha visszajönnek és itt találnak, bizonyosan megölnek.

– Ti nem tudtok megvedéni? – kérdezte a lány.

– Nem – felelték -, mert minden este csak negyed órára nyerhetjük vissza emberi alakunkat, utána ismét hattyúváváltozunk. A lány könnyek kézt kerdezte:

– Nem lehet visszaváltoztatni benneteket?

– Sajnos, nem – felelték -, vagyis, hát túl nehéz feladat lenne. Hat éven át nem lenne szabad sem beszélned, sem nevetned, és hat kis inget kell varrnod nekünk csillagvirágból, de ha egyetlen szó is elhagyja az ajkadat, az egész fáradozás hiába volt. Amint a fivérek ezt kimondták, Ietelt a negyed óra, ismét hattyú alakot öltöttek, és kirepültek az ablakon. A lány azonban elhatározta, hogy az élete árán is megmenti a bátyjait. Kiment a kunyhóból, mélyen be az erdőbe, felmászott egy fa tetejére, és ott töltötte az éjszakat. Másnap reggel összegyűjtött egy csomó csillagvirágot, hogy elkezdje őket összevarrni. Nem volt kivel beszélnie, és nem volt kedve nevetni se, ezert csak ült a fa tetején, és elmerült a munkában. Kis idő múlva az ország királya épp arra járt vadászaton, és vadászai megpillantották a leányt a fa tetején.

– Ki vagy te? – kerdezték, de a lány nem felelt.

– Gyere le, nem bántunk – kérlelték. A lány azonban csak megrázta a fejét, és mikor tovább kérdezgették, ledobta nekik arany nyakláncát, azt remélve, hogy ez elég lesz nekik. A vadászok azonban nem mentek el, ezért ledobta nekik drága övét is, de hiába. És meg díszes ruhája sem volt elég nekik. Végül az egyik vadász felmászott a fára, karjaiban lehozta a leányt, és a király elé vezette. A király megkerdezte:

– Ki vagy te? És mit kerestél a fa tetején? – a lány azonban nem válaszolt, és akármilyen nyelven is kérdezték, néma maradt, mint a hal. Csodálatos szépsége azonban rabul ejtette a király szívét, aki halálosan beleszeretett. A Ieány vállára terítette köpenyét, maga elé ültette a nyeregbe, és hazavitte a palotájába. Ott díszes ruhát adott a lánynak, akinek a szépsége ragyogott, mint a nap, viszont egyetlen szó sem hagyta el a száját. Vacsoránál a király maga melléültette, és meltóságteljes viselkedése úgy lenyűgözte, hogy így szólt:

– Ez a lány Iesz a felesgéem, senki mas. – és pár nap múlva meg is ülték az esküvőt.

Volt azonban a királynak egy gonosz mostohája, akinek nem tetszett ez a házasság, és álnok nyelven szólt a fiatal királynéról.

– Ki tudja, honnét jött ez a fruska? – háborgott. – Egy néma Ieány nem meltó a trónra.

Egy évvel később, mikor a fiatal királyné első gyermeke megszületett, a vénasszony elvette tőle, azután a királyhoz ment és megvádolta a királynét, hogy megölte a gyermeket. A király azonban nem hitte eI, s nem engedte, hogy bárki is bántsa a feleségét, aki egész nap semmi mást nem csinált, csak csillagviragból ingeket varrt. A második gyermek születésénél a gonosz mostoha ugyanúgy cselekedett, mint az elsőnel, a király azonban így felelt vádjaira:

– Az én feleségem túl jó és nemes, hogy ilyenre vetemedjen, ha tudna beszélni, bebizonyítaná az ártatlanságát. -Amikor azonban a harmadik gyerek is megszületett, a mostoha őt is elvette és gyil-kossággal vádolta a királynét. Az ismét nem felelt egy szóval sem a vádakra, és a király kénytelen volt bíróság elé vinni az ügyet, ahol a királynét máglyahalálra ítélték. Úgy alakult, hogy az ítélet végrehajtását pont arra a napra tűzték ki, amikor a királyné fivérei megszabadulnak majd az átok alól. A hat kis ing is kész volt, kivéve egyet, amelynek a bal ujja hiányzott. A máglyához menet a királyné karjára vette a hat kis inget. Már éppen meggyújtották volna a tüzet, amikor látta ám, hogy hat hattyúrepül feléje a levegőben. Nagyot dobbant a szíve megmentőinek láttán. A hattyúk olyan közel szálltak le hozzá, hogy rájuk tudta dobni az ingeket. Abban a pillanatban tollaik lehullottak, és ott álltak a bátyjai épen és egészségesen, csak a legkisebbnek hiányzott a bal karja, és helyette hattyúszárnya volt. Megölelték-megcsókolták egymást, azután a királyné lelépett a máglyáról a döbbenten álló királyhoz és így szólt:

– Most már beszélhetek, drága férjem, és bebizonyíthatom, hogy hamisan vádoltak meg. – Végre elmondta, hogyan vette el és rejtette el a gonosz asszony mindhárom gyermekét. Amikor befejezte, a király szólni sem tudott az örömtől, a máglya pedig most már a gonosz mostohára várt. A király és a királyné meg a hat fivér boldogan éltek, amíg meg nem haltak.