
A GULYÁS LÁNYA
2019.12.19.
A 12 VADÁSZ
2020.03.19.Hossza: 9:07 perc
Az Üveghegyen túl messze-messze, volt egy hatalmas nagy erdő. Ez nem akármilyen erdő volt, hanem egy olyan erdő, ahol a fák, a cserjék és az állatok beszélni tudtak egymással. Valamikor réges-régen a Föld Angyala zöld csillámot hintett az erdőre, s eképpen varázsolt:
Égi áldás szálljon reátok,
Szavakkal is tegyétek szebbé a világot!
Eljő majd a kor,
Mikor nem lesz eső, csak sivatagi por.
Ebben az erdőben éldegélt a tölgyfa család is. A nagy és terebélyes lombkoronájú tölgy apának és tölgy anyának hosszú, szerteágazó gyökereik voltak. Már mélyre ásták magukat a talajban. Ők voltak az erdő legnagyobb és legöregebb fái és sok mindent láttak már. Ott magaslott köztük a kis tölgyfa gyerek is. Nemes egyszerűséggel csak így hívták : Csemete.
Egy forró nyári napon Csemete eképpen szólt szüleihez:
– Úgy szomjazom! Innék egy kis esővizet! – s azzal fonnyadozó leveleivel a felhők irányába mutatott.
– Mi is szomjazunk drága Csemete. Tavasz óta egy csepp eső sem esett. A nap szinte égeti a leveleinket. De föléd hajolunk, hogy óvjunk a nap forró sugaraitól. Csak ebben segíthetünk .- felelte tölgy apa.
– Az erdő minden fája szomjas már, de nagy bajban vannak az állatok is! A kiszáradt mezőkön, legelőkön elszáradtak a növények és a csordáknak alig akad néhány falat. – folytatta anyja bánatosan.
Egyre melegebbek az évszakok, mindenhol. Olvadnak a jéghegyek és a jegesmedvék élete is veszélyben van. – folytatta tölgy anya.
– De nem volt ez mindig így. Régen nyáron záporok frissítették fel a levegőt és itatták a földet. Még emlékszem mikor eső cseppek csiklandozták a leveleimet. Olyan szépek voltak, mikor megcsillant rajtuk a nap fénye. – emlékezett vissza Csemete apukája.
Beszédüket hallgatta a vén juharfa is. Szomorúan felsóhajtott.
– Régen gyakran már ősz végén esett a hó, s a földek megpihenhettek végre a puha hópaplan alatt. Mi, fàk is pihentünk és sok állat is téli álmát aludta. Most meg többnyire ősszel is nyári meleg van. Télen pedig alig esik hó és a gyerekek nem tudnak szánkózni.
A vén juharfànak bánatában még az egyik ága is megreccsent. A tél volt a kedvenc évszaka. De mielőtt belefeledkezhetett volna bánatába, a kis Csemete közbe szólt.
-Talán a Természet Tündére összekeverte az évszakokat? Vagy elfelejtett szólni a felhőknek? – kíváncsiskodott.
A fák mosolyogva egymásra néztek.
– Ó, a Természet Tündére mindig is jól végezte a dolgát. Tiszta a szíve és helyén van az esze is. Nem úgy mint az embernek. Az ember az, aki mindig többet és többet akar mindenből. S hogy céljàt elérje, szennyezi a levegőt, szemetel és kivágja a fákat.
Néma csend ült a tájra. Most még a gomba sem viccelődött, s nem dobálgatta a kalapját, mint általában. A fűszálak is lefelé néztek bánatukban.
Egyszer csak szárnycsapdosásra lettek figyelmesek. Arra repült a Bölcs Bagoly.
– Bizony, az ember a hibás! – huhogta. Láttam, ahogy a tengerbe szórják a szemetüket! Gyárakat építettek, a kéményeikből pedig csak úgy dől a füst! Majd megfulladtam, mikor arra repültem.
– Ó! Gyarló az ember! – károgott fel a varjú is.
Kivágják fa testvéreiteket, hogy melegítsék otthonaikat. Bútorokat készítenek belőlük és még ki tudja mit!
– Dehát az ember nem tudja, hogy mi tisztítjuk a levegőt és mi adjuk az oxigént? – értetlenkedett Csemete.
– Tudják. Csak még nem értik nem érzik az Ősi törvényt.
– Ősi törvényt? Az meg mi?
– A törvény így szól:
Bolygódat szeresd, óvjad
Szívedben keresd a nyugalmad!
– harsogták egyszerre mindannyian.
– Ez nem mehet így tovább! Valamit tennünk kell! Biztosan vannak jó emberek is a Földön!- kiáltott fel Csemete.
Még Szél Úrfi is izgatottan fújta a magáét!
– Igen! Valamit tennünk kell! – mondták izgatottan.
A zajra az erdő lakói mind odasereglettek a tölgyfa család köré. Összegyűltek a szarvasok, az őzikék, a nyuszik, a vaddisznók, de még a nagy barna medve is odacammogott. A fák ágaira repültek a pillangók és az erdő összes madara.
Kíváncsian hallgatták a többieket.
– Vannak ember csemeték is? – kérdezte a tölgyfa gyerek.
– Vannak bizony! Csak őket nem csemetének hívják hanem gyerekeknek.
S ahogy ezt kimondták, abban a pillanatban egy szivárvány jelent meg az égen. Vörös, narancs, sárga, zöld, kék és ibolya színei a napnál is fényesebben ragyogtak. Egyszer csak a szivárvány lábánál világító gömböket pillantottak meg. Gyönyörű volt! Azelőtt még soha sem láttak ehhez foghatót.
– Nézzétek! Mi lehet az? – kérdezte a vén juharfa.
De a választ még a bölcs bagoly sem tudta.
– Ez egy jel! Biztosan ott laknak a gyerekek. Talán ők segíthetnek megmenteni a Földet!- örvendezett Csemete.
S ekkor olyan dolog történt, ami már nagyon-nagyon régen. Újra megjelent a Föld Angyala, aki ezúttal szivárvány fénybe burkolózott.
Így szólt:
– A gyermekek még tiszták. Magukban hordozzák a fényt és az igaz szeretetet.
A felnőttek ezt már elfelejtették. A gyerekek a Föld jövője, mert egy napon ők is felnőttek lesznek. Csak összefogással lehet jobb a világ. Ők a legjobb tanítók. Megtanítanak érezni és szívből élni. De elsőbb nekik is segítőkre lesz szükségük. Ezért feladatot kaptok!
Az angyal magához hívta az összes madarat és pillangót!
– Különlegesek vagytok és bölcsek! Megkaptátok a beszéd áldását ezért repüljetek szerte a világban és adjátok át minden gyermeknek az Ősi törvényt. Tanítsátok őket a környezet védelmére, hogy jobban legyen a Föld, mert most bizony nagyon beteg!
Kezdetben nem fognak bízni gyógyító erejükben, ezért sok bátorításra lesz szükségük. Keressétek fel a tiszta szívű felnőtteket és küldjétek el hozzájuk.Ők segítik a gyerekeket a munkában.
Hirtelen eleredt az eső, a Föld Angyala pedig egy szempillantás alatt eltűnt. A fák már nem szomjaztak és a madarak boldogan repültek a szivárvány felé. Hosszú út állt előttük.
Lehet, hogy hozzád is elrepülnek majd de az is előfordulhat, hogy álmodban látogatnak majd meg. De addig is bízz magadban és cselekedj jól! Tégy jót a környezettel, tégy jót az emberekkel! Ültess fákat, szedj szemetet, takarékoskodj a vízzel!
S ha a jóságod fénye találkozik a többi gyermek fényével, a világ ragyogni fog, mint csillagok az égen, s a Föld meggyógyul.
Hevesi Éva