A brémai muzsikusok – Grimm mese

Volt egyszer egy ember és annak egy öreg szamara, aki hűségesen szolgálta gazdáját hosszú évek óta, de most már annyira legyengült, hogy nem bírta tovább a munkát. Az ember már azt számolgatta, mennyit kap majd a bőréért, a szamár azonban megneszelte, mit forgat a fejében, ezért megszökött és elhatározta, hogy meg sem áll Bréma városáig. „Ott majd jól megélek, mint városi zenész” – gondolta. Elhatározását tett követte, és már jó hosszú út volt mögötte, amikor az út szélén egy kutyát pillantott meg: ott feküdt és ásítozott, mint aki nagyon fáradt.

– Mit ásítozol itt, cimbora? – kérdezte a szamár.

– Hát, mert minden nappal csak öregebb és gyengébb leszek – felelte a kutya. – Már nem tudom hajtani a vadat, és a gazdám kis híján agyonütött. Ezért elszöktem, és most nem tudom, hogyan keressem meg a kenyerem.

– Tudod, mit? – mondta a szamár. – Én Brémába tartok, hogy városi muzsikus legyek. Ha akarod, gyere te is, zenéljünk együtt. Én majd lanton játszom, te pedig dobolhatsz hozzá.

A kutyának tetszett a terv, így elindultak.

Egyszer csak megpillantottak egy macskát az út közepén, aki igencsak fancsali képet vágott!

– Hát neked meg mi bajod, cirmos? – kérdezte a szamár.

– Te sem lennél túl vidám, ha olyan szorult helyzetben lennél, min én! – felelte a macska.

– Merthogy már öreg vagyok, elkoptak a fogaim, és szívesebben üldögélnék egy gombolyaggal meg egy tál tejjel a tűz mellett, mint hogy egerek után futkorásszak. A gazdasszonyom már vízbe akart fojtani, de elszöktem. Most aztán nem tudom, mihez kezdjek, adjatok tanácsot!

– Gyere velünk Brémába. Jól értesz a macskazenéhez, kiváló városi muzsikus lesz belőled.

A macska beleegyezett, és csatlakozott hozzájuk. A három vándor hamarosan egy tanyához ért, ahol a pajta tetején egy kakas ült, és torkaszakadtából kukorékolt.

– Miért rikoltozol ilyen velőtrázó hangon? – kérdezte a szamár.

– Így jósolom meg a jó időt – felelte a kakas -, de rám sajnosnem jó idők jönnek. Nagy vendégség lesz itt vasárnap, és a gazdasszonyom a fülem hallatára utasította a szakácsnőt, hogy csináljon belőlem levest, így ma este kitekerik a nyakamat. Kukorékolok hát jó hangosan, amíg még megtehetem.

– Ugyan már, kakas pajtás – mondta a szamár -, gyere inkább velünk. Brémába tartunk, hogy jobb sorsot találjunk magunknak. Neked szép érces hangod van, beleillik a kórusba.

A kakasnak is tetszett az elképzelés, így most már négyen mentek tovább. Brémába azonban hosszú volt az út, nem értek oda egy nap alatt, s az esete egy erdőben köszönt rájuk. A szamár és a kutya leheveredett egy nagy fa alá, a macska felmászott egy ágra, a kakas pedig felröppent a fa legtetejére, mert ott érezte magát leginkább biztonságban. Mielőtt aludni tért volna, körülnézett, és messze a távolban fénypontot pillantott meg. Le is szólt a társainak, hogy elég közel vannak egy házikóhoz. A szamár azt felelte:

– Ha ez igaz, menjünk még egy darabon, mert itt nagyon rossz a legelő.

– A kutya így folytatta: – Úgy bizony! Én sem vetnék meg egy jó húsos csontot! – Így aztán sietve elindultak a fény irányába, amely egyre erősebben világított, míg végül megérkeztek egy rablótanyához. A szamár, aki a legmagasabb volt, benézett az ablakon.

– Mit látsz, szamár koma? – kérdezte a kakas.

– Hogy mit látok? Bent van egy dúsan megterített asztal, telefinom húsokkal, mindenféle itallal, a rablók pedig körülötte ülnek és mulatoznak.

– Nem hangzik rosszul – mondta a kakas.

– Úgy ám, szívesen lennék a helyükben – felelte a szamár. Tanakodni kezdtek, hogyan űzzék ki a házból a rablókat, és végül ki is ötöltek valamit. A szamár feltette mellső patáit az ablakpárkányra, a kutya felmászott a szamár hátára, a macska a kutya hátára, s legvégül a kakas felröppent a macska fejére. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, egy jelre egyszerre kezdtek el muzsikálni: a szamár iázott, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Olyan fülsiketítő lármát csaptak, hogy még az ablaküveg is megremegett belé! E kísérteties hangok hallatán a rablók rémülten felpattantak, mert azt hitték, szellemek látogatták meg őket, és mind bemenekültek az erdőbe. A négy cimbora pedig bement a házba, és azonnal eltüntettek mindent, mintha hetek óta egy falatot sem ettek volna. Azután eloltották a lámpát és mindegyik megkereste a neki való fekhelyet. A szamár egy marék szalmára heveredett, a kutya az ajtó mögé, a macska a tűzhely hamujába, a kakas pedig a keresztgerendára. A hosszú gyaloglástól kimerülten hamarosan mély álomba zuhantak.

Éjfélkor a rablók a rejtekhelyükről észrevették, hogy a házban már nincs fény, és minden csendesnek tűnik. A rablók kapitánya azt mondta:

– Nem kellett volna úgy megijednünk. Körülnézünk, és meglátjuk, mit tehetünk. – Ezzel előreküldött egy felderítőt, aki semmi mozgást nem észlelt, ezért a konyhába ment, hogy gyufát gyújtson. A macska világító szemeit tüzes széndaraboknak vélte, és nyújtotta feléjük a gyufát, hogy lángra lobbanjon. A macskának azonban ez nem tetszett, a rabló arcába ugrott, köpködött-prüszkölt rá, és összevissza karmolta. A rabló most a hátsó ajtóhoz menekült, de a fekvő kutya felugrott, és beleharapott a lába szárába. Sántikálva a szalmára tévedt, ahol a szamár hevert, az pedig hátsó lábával jól belérúgott. És még ez sem volt elég, mert a zajra felriadt a kakas, szárnyaival csapkodott, és lerikoltott a keresztgerendáról:

– Kukurikú! Kukurikú!

A rabló inaszakadtából menekült vissza a kapitányhoz, és azt mondta:

– Jaj, uram, egy szörnyű boszorkány él a házban, aki rám köpött és hosszú körmeivel összekarmolta az arcomat. Az ajtó előtt egy férfi áll, aki késével belevágott a lábamba. Az udvaron egy fekete szörnyeteg fekszik, aki egy nagy bunkósbottal tanított móresre. A háztetőn pedig egy bíró ül, aki azt kiáltotta: „Kötélrevaló! Kötélrevaló!” Menekültem, ahogy csak tudtam.

A rablók ezek után már nem mertek visszatérni a házukba, a négy brémai muzsikus meg olyan jól érezte ott magát, hogy eszük ágában sem volt továbbmenni! Ma is ott élnek, ha meg nem haltak.

Jakob Grimm – Wilhelm GrimmGrimm legszebb meséi – Móra Ferenc KönyvkiadóBudapest – 1965