Így jár, aki irigy

Hossza: 03:47 perc

Élt egyszer egy nagyon szegény ember, akinek annyi porontya volt, hogy szinte meg sem tudta számlálni. Azzal kereste a kenyerét, hogy lejárt a folyóhoz halászni. Egyszer halászás közben kifogott egy karikát. Nézte jobbról-balról, nézte alulról és felülről, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

Gondolta, jó lesz otthon játszani a kisebbeknek. Hazavitte, odaadta nekik. Minél többet gurigatták a karikát a gyereket, annál fényesebb lett. Egyszer csak rájött az apjuk, hogy aranyból van! A szegény ember az aranyperecet beletekerte egy puha ruhába, és felment a királyi udvarba. A kapuőrök nem akarták beereszteni.

• Maga meg mi járatban van? – faggatták barátságtalanul.
• Ajándékot hoztam a királynak – húzta ki magát büszkén a halász.

Erre felengedték a király fogadótermébe. Mikor a karikát átadta, álmélkodott a király:

• Honnan szerezted ezt?
• Nem szereztem sehonnan. Halász vagyok, és a folyóból fogtam ki.

A király elrakatta az aranykarikát a kincstárba. A kincstárnokának a lelkére kötötte, hogy adjon annyi ezüstpénzt a halásznak, amennyit csak elbír. Roskadozott a sok pénz súlya alatt a halász, de azért csak hazacipelte.

Amikor hazaért, az egyik fiát átküldte a bátyjához, (aki igen gazdag volt, de roppant zsugori), hogy kérjen tőle egy mérőedényt. Rámordult a bátyja a gyerekre:

• Minek az nektek, hiszen semmitek sincsen!

Kíváncsi volt, hogy mégis mit mérhetnek, ezért bekente szurokkal a mérő alját, hátha ragad rá valami abból, amit mérnek.

Mihelyt a pénzt megmérték, visszavitte a gyerek az edényt. Sem otthon nem látták meg, sem ő nem látta, hogy az alján ott maradt egy ezüstpénz. A gyerek ráadásul azt sem tudta, hogy mit mértek a szülei, azt hitte, hogy borsót.

Miután elment a fiúcska, megnézte a zsugor testvér a mérőt. Hát látta ám, hogy egy ezüstpénz ragadt meg az alján. Loholt is azon nyomban az öccséhez, hogy árulja el, mivel szereztek ennyi pénzt. Vele tartott a felesége is, aki ha lehet, még inkább a fogához verte a garast. A szegény ember meg szerette volna leckéztetni a kapzsi bátyját, aki mindig olyan ridegen bánt vele meg a családjával.

• Abból lett pénzünk, hogy egy macskát adtam el a királynak! Annyi nála az egér, hogy már az ő felséges fülét is rágják.

Javasolta is egyből a zsugori felesége:

• Nosza, ember, vegyünk egy csomó macskát!
• Csak óvatosan, komámasszony, mert még összekarmolja kendteket az a sok macska! – tréfálkozott a halász.

De a bátyjáék nem hallgattak rá. Igyekeztek haza, és mindenüket eladták. Az egésznek az árából cicákat vásároltak. Egy nagy kocsira való macskával szekereztek fel a királyi várba.

A katonák nem akarták bebocsátani őket, mondván, hogy semmi szükség sincs macskákra. De az asszony addig erősködött, amíg bemehettek a királyhoz.

Ott aztán nem is mondták, mit akarnak, csak kioldozták a zsákok száját. A rengeteg éhes macska nekirontott a királynak. Karmolták, marták, tépték, ahol csak érték. A király meg jajgatott, ahogy a torkán kifért. Betódultak a testőrök, kikergették a macskákat.

Azután kiverték a zsugorit is, feleségestől. Mehettek a dolgukra. Soha több nem lettek vagyonosak.

Itt a vége, fuss el véle.

Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 1974