A vitéz szabócska

Hossza: 18:47 perc

Egy szép nyári reggelen egy szabócska épp az ablakában üldögélt, és vidáman varrogatott, amikor hallotta, hogy az utcán egy parasztasszony közeleg és így kiabál: – Lekvárt vegyenek! Lekvárt vegyenek! – A szabócskának tetszett a gondolat, ezért kidugta fejét az ablakon és kiszólt: – Erre, erre jóasszony, hozd csak ide a portékádat! – Az asszony felment a három lépcsőfokon a szabócska műhelyéhez, és kezdte kipakolni a nagy üvegeket tele lekvárral. A szabócska megvizsgálta mindet, a fény felé tartotta, azután így szólt: – Ezek a lekvárok bizony finomnak látszanak, úgyhogy merjél ki nekem négy fajtából is egy-egy adagot jóasszony. – Az asszony kimérte neki a lekvárt, és elégedetlenül dörmögve továbbment, mert jobb vevőre számított.

– Az ég küldte nekem ezt a lekvárt, hogy új erőre kapjak tőle! – kiáltotta a szabócska. Kivette a cipót a szekrényből, egy jó nagy karéjt lekanyarított belőle, és megkente lekvárral. – Ez bizony jól fog esni – mondta magában -, de mielőtt megkóstolom, befejezem még ezt a mellényt. – Letette hát a kenyeret maga mellé, és vidáman folytatta a varrást, örömében egyre nagyobb öltéseket csinált. A lekvár illata azonban felszállt a mennyezetig, ahol legyek tanyáztak nagy számban, és úgy csalogatta őket, hogy hamarosan egy egész sereg szállt le a kenyér tetejére. – Hohó! Titeket meg ki hívott? – szólt rájuk a szabócska, és megpróbálta elhessegetni a hívatlan kosztosokat. A legyek azonban nem értettek a nyelvén, s ahelyett, hogy elmentek volna, még többen lepték el a kenyeret. Ettől a kis ember szörnyű dühbe jött, felkapott egy rőf vásznat, és irgalmatlanul odavágott közéjük. Mikor a vásznat felemelte, nem kevesebb, mint hét döglött légy feküdt alatta égnek meredt lábakkal. – Micsoda nagy hős vagyok én! – állapította meg, maga is meglepődve bátorságán. – Ezt bizony az egész városnak tudnia kell! – Ezért gyorsan kiszabott magának egy övet, beszegte, és ráírta nagy betűkkel: ”Hetet egy csapásra”. – Mit nekem a város, az egész világ tudja meg! – kiáltotta, és szíve csak úgy ugrándozott örömében.

A dereka köré tekerte az övet, és elhatározta, hogy elindul világot látni, mert a műhelye már túl kicsi az ő nagy hőstetteihez. Indulás előtt azonban még körülnézett, talál-e valamit, amit magával vihetne, de csak egy régi sajt darabkát talált, amit zsebre vágott. A ház előtt a bokor ágaiba beleakadt egy kismadár – a szabócska megfogta, és azt is zsebre rakta. Ezután bátran nekivágott a világnak, és mivel nem volt fáradt, gyorsan vitte a lába. Útja egy dombtetőre vezetett, és amint felért, hát egy óriást látott ott, aki hűvös pillantásokkal méregette őt.

A szabócska azonban bátran az óriáshoz lépett és így szólt: – Jó napot, cimbora. Látom, itt fekszik az egész világ a lábaid előtt. Én éppen oda tartok, volna-e kedved útitársamul szegődni?

Az óriás megvetően mérte végig. – Egy ilyen csenevész, ágrólszakadt fickóval?

– Talán az vagyok – felelte a szabócska -, de olvasd csak el, miféle legény vagyok én! – azzal kigombolta a kabátját, és megmutatta az óriásnak az övét. Az óriás elolvasta: ,,Hetet egy csapásra”, és azt hitte, a szabócska hét embert ütött le egy csapással, így mindjárt több tiszteletet érzett iránta. Mégis úgy döntött, élőbb próbára teszi, ezért felvett egy követ, és olyan erősen megszorította, hogy víz csöpögött belőle. – Ezt csináld utánam, ha olyan nagy legény vagy! – mondta.

-Ha csak ennyit kell tennem, ez igazan semmiség – felelte a szabócska. Benyúlt a zsebébe, elővette a sajtot, és úgy megszorította, hogy a savó mind kifolyt belőle, aztán így szólt: – Azt hiszem, ebben legyőztelek.

Az óriás alig mert hinni a szemének, és nem tudta, mit is mondjon. Ezért aztán fölvett még egy követ, és olyan magasra dobta, hogy csaknem eltűnt a szemük elől. – Na, te nyiszlett, ezt csináld utánam!

– Nem rossz – ismerte be a szabó -, csakhogy a te köved előbb-utóbb visszaesik a földre. Én az enyémet úgy feldobom, hogy sose esik vissza. – Azzal a zsebébe nyúlt, elővette a madarat és felhajította. A madár örült, hogy visszanyerte szabadságát, azonnal felrepült a magasba, majd el, messze, vissza se jött többé. – Ehhez mit szólsz, cimbora? – kérdezte a szabócska.

-Dobni, azt tudsz – ismerte el az óriás – de nézzük van-e erőd, velem együtt elcipelni egy nehéz terhet. – Azzal egy hatalmas tölgyfához vezette, amely kidöntve hevert a földön, és így szólt: – Ha olyan erős vagy; segíts nekem ezt a fát kivinni az erdőből.

– Nagyon szívesen – felelte a szabócska. – Vedd csak a válladra a törzset, én meg majd viszem az ágakat és a lombot, az a nehezebb része.

Az óriás vállára vette a törzset, a szabócska azonban felmászott a lombok közé. Az óriás nem tudott hátranézni, így végül ő cipelte ki az egész fát és vele a szabót. A szabócska persze vidáman volt hatul, jót derült a saját ravaszságán, és dúdolni kezdett: – „Három szabólegények, vándoroltak szegények” – mintha gyerekjáték volna neki a cipekedés. Az óriás azonban, miután jó darabon át roskadozott nehéz terhe alatt, nem bírta tovább és hátrakiáltott: – Hallod-e? Nem bírom, le kell tennem a fát. – A szabócska gyorsan leugrott a lombok közül, átkarolta a fát, mintha eddig cipelte volna, és így szólt az óriáshoz: – Ilyen nagy melák létedre nem bírsz egyedül elcipelni egy fát?

Tovább vándoroltak együtt, egyszer csak egy cseresznyefához értek. Az óriás megragadta a fa tetejét, ahol a legérettebb gyümölcsök csüngtek, lehajtotta, és odaadta a szabónak, hogy tartsa meg, és kezdje enni. A szabócska azonban túl gyenge volt, hogy megtartsa a fa koronáját, így mikor az óriás elengedte azt, a fa ismét kiegyenesedett, a szabócska pedig felrepült vele. Szerencsére a másik oldalon sértetlenül földet ért. – Hát ez meg mi volt? -kérdezte az óriás. – Nincs talán elég erőd, hogy megtartsd azt az ágat?

– Nem az erőm fogyott ki – felelte a szabócska. – Azt hitted talán, ennyire gyenge vagyok? Én, aki hetet ütött egy csapásra? Csak átugrottam a fát, mert odalent a bozótosban vadászok lövöldöztek. Ugorj utánam, ha tudsz. – Az óriás megpróbálta, de nem bírt elég nagyot ugrani, és fent ragadt a fa koronájában; így ezúttal is a szabócska lett a győztes.

Az óriás ekkor azt mondta: – Mivel ekkora nagy vitéz vagy, gyere velem a házunkba, töltsd nálunk az éjszakát. – A szabócska beleegyezett és követte. Mikor beléptek a barlangba, két másik óriás ült ott, és mindkettő egy-egy sült bárányt falatozott. „Itt bizony sokkal többet látok a világból, mint a műhelyemben!” – gondolta a szabócska, mikor leült közéjük. Az óriás hamarosan megmutatta a fekvőhelyét. A szabócskának azonban túl nagy volt az ágy, ezért lemászott róla, és egy sarokba húzódott be.

Éjfélkor az óriás felkelt és azt gondolván, hogy a szabócska mélyen alszik, fogott egy hatalmas vasrudat, és egyetlen suhintással átütötte az ágyat, abban a hitben, hogy most aztán halálos csapást mért az aprócska vitézre. Amint hajnalodni kezdett, az óriások kimentek az erdőbe, és el is feledkeztek a szabóról, amíg az vidáman elő nem jött, és oda nem lépett hozzájuk. Ettől aztán megrémültek, mert azt hitték, mindegyiküket meg fogja ölni, és bemenekültek az erdőbe.

A szabócska vándorolt tovább, csak ment az orra után, mígnem egy nap egy királyi palota kertjéhez ért. Meglehetősen elfáradt, ezért leheveredett a fűbe, és álomba merült. Míg aludt, az emberek köréje gyűltek, és csodálkozva olvasták az övén a feliratot: „Hetet egy csapásra!” – Hogy kerül ide ez a harcias vitéz ilyenkor, békeidőben? – kérdeztek. – Biztosan valami nagy hős lehet. – Azonnal jelentették is a dolgot a királynak, mert azt gondolták, ha kitör a háború, még hasznát vehetik ennek az embernek, ezért semmiképpen sem kéne útjára engedni. A király is rábólintott, és elküldte egyik udvaroncát, hogy hívja meg az ismeretlen lovagot a szolgálatába, amint felébred. A küldönc leült az alvó szabócska mellé, megvárta, amíg kinyitja a szemét és kinyújtózik, azután átadta az üzenetet. – Hiszen éppen ezért jöttem! – volt a válasz. – Szívesen beállok a király szolgálatába. – Ezután a szabócskát nagy pompával elvezették, és díszes házat adtak neki, hogy a legjobb körülmények között lakjon.

A király lovagjai azonban féltékenyek lettek a szabócskára, és azt kívánták, bárcsak ezer mérföldre volna tőlük. – Mert mi lesz, ha kitör a háború? – kérdezgettek. – Elmegyünk vele a csatába, ő egy csapással leüt hét embert, nekünk meg nem marad senki! – Mérgükben úgy döntöttek, hogy nem szolgálnak így tovább, és egy emberként a király elé járultak, mondván: – Nem vagyunk hajlandók együtt szolgálni olyasvalakivel, aki hetet üt egy csapásra!

A király nagyon elszomorodott, hogy egyetlen ember miatt összes hűséges vitézét elveszíti, és azt kívánta, bár sose látta volna a szabót. Most már szívesen megszabadult volna tőle, de nem merte elbocsátani, mert attól félt, a szabó meg megöli őt és minden alattvalóját, aztán meg a trónt is elfoglalja. Hosszasan töprengett, míg végül kigondolt valamit. A szabóért küldetett, és elmondta neki, hogy mivel olyan nagy hős, egy szívességet szeretne kémi tőle. – Királyságom egyik erdejében él két óriás, akik állandóan rabolnak, gyilkolnak, fosztogatnak, felgyújtják a békés emberek házait, és ezzel nagy káoszt okoznak a környéken. Ha legyőződ a két óriást, tied a lányom s a fele királyságom. Adok melléd száz lovagot is, hogy segítségedre legyenek.

„Ez aztán nekem való feladat” – gondolta a szabócska. „Nem mindennap ajánlják fel az embernek egy gyönyörű királylány kezét meg egy fele királyságot.” Ezért így felelt: – Semmiség, hamar elintézem az óriásokat, de a száz lovagra nincs szükségem. Aki hetet üt egy csapásra, csak nem ijed meg kettőtől!

Ezekkel a szavakkal útnak indult. A száz lovag követte, de amint az erdő szélére értek, a szabócska így szólt hozzájuk: – Maradjatok csak itt; majd én elintézem az óriásokat egyedül. -Ezzel beszaladt az erdőbe, nézett jobbra meg balra, és hamarosan meg is látta a két óriást. Egy fa alatt aludtak, és olyan hangosan horkoltak, hogy az ágak is rezegtek bele. A szabócska cseppet sem ijedt meg, hanem mindkét zsebét megtöltötte kövekkel, és felmászott a fára. Amikor a fa közepére ért, kikúszott az egyik ágon, hogy pontosan az alvók fölött legyen, és aztán egyik követ a másik után kezdte dobálni – de csak az egyik óriás mellére. Az óriás egy darabig nem mozdult, aztán felébredt és meglökte társát. – Hé, mit ütögetsz te engem?

– Álmodtál – felelte a másik -, én ugyan meg nem ütöttelek. – Vissza is feküdtek aludni, a szabócska pedig a másikra kezdett köveket hajigálni. – Hát ez meg micsoda? – kiáltott az óriás. – Minek verekszel velem?

– Hozzád sem értem, csak álmodtál – felelte a másik. Így civakodtak egy darabig, de mivel fárasztó napjuk volt, hamarosan ismét álomba merültek. Ekkor a szabócska fogta a legnagyobb követ, és teljes erejéből az első óriás mellére dobta. – Hát ez már több a soknál! — kiáltott az óriás. Felpattant, és mint az őrült, rávetette magát társára, aki ugyanolyan haragra gerjedt. Úgy feldühödtek, hogy tövestől tépték ki a földből a fákat, és addig csépelték egymást, míg mindkettő holtan esett össze. A szabócska ekkor leugrott a fáról és így szólt. – Micsoda szerencse, hogy az én fámat nem tépték ki, különben mókusként kellett volna egy másikra átugranom. A repüléshez aztán tényleg nem értek. – Kihúzta a kardját, mindkét óriás mellkasába vágott egy mély sebet, azután visszament a lovagokhoz és így szólt: – Elvégeztem a feladatot, halálos csapást mértem mindkettőre. Nem volt könnyű, mert fákat téptek ki a földből, hogy megvédjék magukat; ez azonban mit sem ér egy olyan vitéz ellen, aki hetet ütött egy csapásra.

– Akkor te meg sem sérültél? – kérdezték.

– Csak nem képzeltetek ilyesmit? Egy hajam szála sem görbült meg! – felelte a kis ember. A lovagok el se hittek, amíg be nem lovagoltak az erdőbe és meg nem látták az óriásokat vérbe fagyva, körülöttük meg a kitépett fákat.

A szabócska most követelte a királytól a jutalmat, ám az nagyon megbánta már könnyelmű ígéretét. Új terven törte a fejét, hogy megszabaduljon a nemkívánt hőstől. – Mielőtt megkapnád a lányom és fele királyságom – mondta -, még egy hőstettet kell végrehajtanod. Az erdőben egy vad egyszarvú tombol, amely nagy kavarodást okoz; ezt kell elfognod.

– Egy egyszarvútól még annyira sem félek, mint két óriástól! A jelmondatom: hetet egy csapásra! – hencegett a szabócska. Fogott egy kötelet meg egy fejszét, és bement az erdőbe, kíséretét az erdő szélén hagyva. Nem kellett soká keresgélnie, már jött is felé az egyszarvú olyan vadul, mintha ott helyben keresztül akarná szúrni.

– Lassan csak, lassan! Nem megy az olyan könnyen! – kiáltotta a szabó; megvárta, amíg az állat közel ér hozzá, akkor gyorsan beugrott egy fa mögé. Az egyszarvú teljes erejével a fának rohant, és szarva úgy belefúródott a fába, hogy ki sem tudta húzni, egyszerűen foglyul esett. – Megvan a madárka – állapította meg elégedetten a szabó, előjött a fa mögül, először az egyszarvú nyaka köré tekerte a kötelet, majd a fejszével kivágta a szarvát a fából, és szépen a király elé vezette az állatot.

A király azonban még mindig nem teljesítette ígéretét, és egy harmadik próbatételt kívánt az esküvő előtt. A szabócskának egy vaddisznót kellett elfognia, amely sokakat megsebesített. Most a legjobb vadászokat kapta kíséretnek. – Szívesen – felelte a szabó -, ez igazán gyerekjáték. – A vadászokat azonban hátrahagyta, aminek ők nagyon örültek, mert ez a vaddisznó már annyiszor megtámadta őket, hogy nemigen vágytak a találkozásra. Amint a vaddisznó megpillantotta a szabót, kitátott szájjal, előremeredő agyarakkal rohant feléje, hogy a földre tiporja. Fürge hősünk azonban bemenekült egy közeli kápolnába, és ki is ugrott azonnal a túloldali ablakon. A vaddisznó berohant utána, a szabócska pedig odafutott, és becsapta mögötte az ajtót. A tomboló vadállat csapdába esett, mivel túl ormótlan és nehéz volt ahhoz, hogy kiugorjon az ablakon. A szabócska ekkor odahívta a vadászokat, hogy saját szemükkel lássák a zsákmányt! Ezután viszont a király elé járult, aki most már kénytelen volt betartani az ígéretét, és nekiadni a lányát meg a fele királyságát.

Ha tudta volna, hogy nem hős vitéz, hanem csak egy agyafúrt szabócska áll előtte, még jobban fájt volna a szíve!

Így hát hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, bár nem örvendeztek túlzottan, és a szabócskát királlyá koronázták.

Nem sokkal később a királyné hallotta, amint a férje álmában így beszél: – Fiú, varrj nekem egy mellényt, és hajtsd fel azt a nadrágot, de gyorsan, különben a füled közé csapok a rőffel! – Ebből a királyné rögtön rájött, miféle szerzet a férje és nyomban atyjához sietett, sírva könyörgött, hogy szabadítsa meg a férjétől, aki csak egy egyszeri szabó. A király így felelt neki: – Ma éjjel hagyd nyitva a hálószobád ajtaját, a szolgáim odakint állnak majd, és amikor elaludt, bemennek, összekötözik, és felteszik egy hajóra, ami elviszi messze a világba. – A királynénak tetszett az ötlet. A király fegyverhordozója azonban, aki kihallgatta a beszélgetést, az új királyhoz sietett, és mindent elmondott neki. – Véget vetek én ennek a dolognak – felelte a bátor szabó. Este a szokásos időben lefeküdtek. Amikor a királyné azt hitte, hogy a férje már alszik, felkelt, kinyitotta az ajtót és visszafeküdt. A szabócska azonban csak színlelte az alvást, és hangosan felkiáltott: – Fiú, varrj nekem egy mellényt, és hajtsd fel azt a nadrágot, de gyorsan, különben a füled közé csapok a rőffel! Hetet ütöttem egy csapásra, két óriást megöItem, egy egyszarvút kötélvégre fogtam, egy vaddisznót foglyul ejtettem, csak nem ijedek meg attól a néhány semmirekellőtől, aki az ajtóm előtt áll!

Amikor az emberek meghallották a szabó szavait, nagyon megijedtek, és úgy elfutottak, mintha egy sereg vadász üldözné őket. Attól kezdve senki nem mert a szabóval ujjat húzni. Így lett a vitéz kis szabócskából király, és az is maradt halála napjáig.