JANCSI ÉS JULISKA

Hossza: 11:08 perc

Egyszer régen, a kerek erdő szegletében élt egy szegény favágó a feleségével és első házasságából született gyermekeivel: a kislányt Juliskának, a fiúcskát Jancsinak hívták. Nagy szegénységben élt a család, és amikor éhínség sújtotta a vidéket, még a mindennapi kenyerüket sem tudták megszerezni. A favágónak egész éjjel nem jött szemére az álom, és így szólt a feleségéhez: – Jaj, mi lesz most velünk? Mit adunk enni szegény gyermekeinknek, mikor kettőnknek is alig jut?

– Tudom mit tegyünk – felelte a gyerekek mostohája. – Hajnalban kivisszük őket az erdő sűrűjében, ott tüzet rakunk, és mindkettőnek adunk egy darabka kenyeret. Azután azt mondjuk, hogy dolgozni megyünk, és otthagyjuk őket. Ők nem találnak haza, és nem is lesz több gondunk velük.

– Nem, asszony – felelte a favágó -, sose tennék ilyet. Hogyan lenne szíved szegény gyermekeinket magukra hagyni az erdőben, ahol hamarosan a vadállatok martalékává válnának?

– Ó, te ostoba – kiáltott az asszony -, akkor mind a négyen meghalunk, már készítheted is a koporsókat. – És addig nem hagyott békét a férjének, amíg az végül bele nem egyezett. Aztán az éjszaka közepén még fel zokogott: – Ó, a szívem szakad meg szegény gyermekeimért!

A két gyermek azonban éhségében nem bírt elaludni, és mindent hallottak, amit mostohájuk az apjuknak mondott. Juliska keserves sírásra fakadt, és így szólt: – Jaj, Jancsi, mi lesz most velünk?

– Ne sírj, Juliska – felelte Jancsi -, én majd kitalálok valamit. – És amint a szüleik elaludtak, felkelt, magára kanyarította a kabátját, és kiosont a hátsó ajtón. A hold fényesen ragyogott, a kis fehér kavicsok ezüstösen csillogtak az erdőbe vezető úton. Jancsi lehajolt és teletömte a zsebét kavicsokkal, azután visszament a házba, és így szólt Juliskához: -Ne félj, testvérkém, hidd el, minden jóra fog fordulni. – Ezzel ő is visszafeküdt.

Másnap pirkadat előtt a mostoha felkeltette a gyerekeket. – Ébresztő, álomszuszékok, kimegyünk az erdőbe fát vágni. – Azzal mindkettőnek egy-egy darabka kenyeret adott: -Ez itt az ebédetek, ne egyétek meg idő előtt, mert nem kaptok mást. – Juliska eltette a kenyeret a kötényébe, mert Jancsi zsebe tele volt kövekkel, aztán a család elindult a kis erdei ösvényen. Jancsi többször is megállt, és visszanézett a házra, még apja rá nem szólt: – Jancsi, miért állsz meg folyton, és miért maradsz úgy hátra? Szedd a lábad!

– Megyek már, édesapám – mondta Jancsi-, csak a fehér cicámat nézem, aki a háztetőn ül, és mintha búcsúzna tőlünk.

– Ugyan, te ostoba – felelte az asszony. – Nincs ott semmiféle cica, csak a nap világítja meg a kéményt. – Jancsi azonban nem a cicát nézte: valahányszor megállt, ledobott egy fehér kavicsot.

Amikor az erdő közepébe értek, az apa elküldte a gyerekeket rőzsét gyűjteni, hogy tüzet rakhasson nekik és ne fázzanak. Jancsi és Juliska nagy kupac száraz gallyat gyűjtött össze. A szülők megrakták a tüzet, és amikor már jól lobogott, az asszony így szólt: – Most feküdjetek le a tűzhöz és pihenjetek, mi bemegyünk az erdőbe fát vágni. Ha végeztünk, visszajövünk értetek.

Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé, és nemsokára megették a kenyerünket. Azt hitték, apjuk még közel van, mert hallották a fejszecsapásokat az erdőből. Valójában nem fejsze volt az, csak egy erős száraz ág, amelyet apjuk egy fához kötözött, hogy a szél neki-nekilökje a törzsnek. A gyerekek olyan sokáig várakoztak, hogy szemük végül lecsukódott a fáradságtól és elaludtak. Mikor felébredtek, már majdnem teljesen sötét volt, és Juliska sírni kezdett.

– Hogyan jutunk most ki az erdőből? -Jancsi így vigasztalta: – Várj egy kicsit, amíg felkel a hold, akkor hamar hazatalálunk. – Amikor már ragyogott a holdvilág, Jancsi kézen fogta a húgát, és követte a kavicsokat, amelyek úgy világítottak az ösvényen, mint az ezüstpénzek. Egész éjjel gyalogoltak, és hajnalra visszaértek apjuk házához. Mostohájuk nyitott ajtót, aki Jancsi és Juliska láttán így kiáltott fel: – Ti rossz gyereket, miért aludtatok olyan sokáig az erdőben? Azt hittük, már haza se jöttök többé! – Az apjuk azonban boldog volt, hogy visszakapta elveszettnek hitt gyermekeit.

Nem sokkal később a gyerekek ismét hallották, amit mostohájuk így szól az apjukhoz: – Már mindent megettünk, még egy fél cipónk van, aztán vége mindennek. El kell küldenünk a gyerekeket. Mélyebben bevisszük őket az erdőbe, hogy ne találjanak haza. Ez az egyetlen lehetőség.

Férjének azonban nehéz volt a szíve, és így szólt: – Szívesebben megosztanám az utolsó morzsákat is a gyerekeimmel. – Az asszony meg sem akarta hallgatni, csak szidta őt vég nélkül.

Aki pedig egyszer beleegyezett valamibe, az bizony másodszor se nagyon tiltakozzék.

A gyerekek megint csak hallották a beszélgetést, és amint vége lett, Jancsi felkelt, hogy kimenjen köveket gyűjteni. A mostoha azonban bezárta az ajtót, így nem volt mit tenni. Mégis így vigasztalta Juliskát: – Ne sírj, és aludj nyugodtan, hidd el, minden jóra fordul.

Másnap hajnalban a mostoha kirángatta őket az ágyból, és mindkettőjüknek adott egy-egy darab kenyeret, de kissebbet, mint a múltkor. Jancsi zsebre vágta a kenyerét, út közben apró darabkákra törte, és meg-megállva elszórta a morzsákat. – Jancsi, miért állsz meg folyton? -Kérdezte az apja. – Siess és maradj az ösvényen.

– Csak a gerlicémet nézem a ház tetején, amint búcsút int nekem – felelte Jancsi.

– Ugyan, te ostoba – felelte az asszony. – Nincs ott semmiféle gerlice, csak a nap világítja meg a kéményt. – Jancsi azért tovább szórta a morzsákat.

A mostoha az erdő mélyére vezette a gyerekeket, oda, ahol még soha nem jártak. Hatalmas tüzet rakott és így szólt: – Üljetek le a tűz mellé, ha elfáradtok, le is fekhettek aludni. Mi bemegyünk az erdőbe fát hasogatni. Ha készen vagyunk, visszajövünk értetek.

Délben Juliska megosztotta a kenyerét Jancsival, aki az övét ugye elszórta az úton. Azután elaludtak, és mire felébredtek, már sötét este volt. Jancsi így vigasztalta testvérét: – Várj egy kicsit, amíg felkel a hold, akkor meglátjuk a morzsákat, és azok hazavezetnek. Fel is keltek, amint felragyogott a hold, de morzsát egyet sem láttak, mert az erdő madarai mindet felcsipegették. A gyerekek egész éjjel, egész nap gyalogoltak, de nem jutottak ki az erdőből. Kínozta őket az éhség, mert csak pár bogyót tudtak enni a bokrokról. Végül már alig vonszolták magukat, ezért lefeküdtek egy fa alá, és álomba merültek.

Már a harmadik reggel köszöntött rájuk, mióta apjuk házát elhagyták, és egyre mélyebben jártak benn az erdőben. Jancsi látta, hogy ha hamarosan nem kapnak segítséget, mindketten éhen halnak. Délben azonban egy gyönyörű hósármányt pillantottak meg egy faágon – olyan édesen énekelt, hogy megpihentek és hallgatták. A kismadár hamarosan széttárta szárnyait és elrepült. A gyerekek messziről követték, és észrevették, hogy a hósármány leszáll egy házikó tetejére. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a házikó színtiszta csokoládéból és mézeskalácsból van, az ablakok pedig cukormázból.

– Itt aztán nagy lakomát csaphatunk – mondta Jancsi. – Én nekiállok a tetőnek, te pedig megeheted az ablakot. Finom lesz, igaz-e? Ezzel letört egy darabot a tetőből, és belekóstolt, Juliska pedig az ablakba harapott bele. Ekkor mézesmázos hang szólt odabentről: – Kip-kop, mi ez a zaj odakinn?

– Nincs itt senki, csak a szél, a menny gyermeke – felelték a gyerekek, és folytatták az evést. Ekkor azonban nyílt az ajtó, és egy öregasszony jött rajta mankóval. Jancsi és Juliska úgy megrémültek, hogy kiejtették a kezükből az ennivalót, de az öregasszony így szólt hozzájuk: – Kedves gyermekeim, mi szél hozott benneteket erre? Gyertek csak be ide hozzám, nem esik bántódásotok – ezzel kézen fogta és bevezette őket a házikóba. Az asztalon két nagy pohár tej állt, mellette palacsinták cukorral, almával és dióval, a hátsó szobában pedig két kis ágyikó várta őket. Jancsi és Juliska lefeküdtek, és egyszer csak már a mennyországban érezték magukat. Csakhogy az öregasszony valójában egy gonosz boszorkány volt, aki eltévedt gyerekeket csábított magához mézeskalács házikójával, hogy aztán megfőzze és megegye őket. A boszorkányoknak piros a szemük és nem látnak messzire, de kitűnő a szaglásuk, akár a vadállatoknak, és messziről megérzik, ha gyerekek közelednek. Amikor ez a banya megérezte, hogy Jancsi és Juliska a házához közeledik, gonoszul felnevetett: – Na, ezek ketten nem menekülnek!

Kora reggel, mielőtt a gyerekek felébredtek, odaosont hozzájuk. Látta, milyen édesen alszanak, és ezt mormogta magában: – Micsoda kitűnő falatok! – Azután megragadta Jancsit, és bedugta egy nagy rácsos kalitkába. Hiába kiabált a kisfiú, Juliska nem tudott segíteni rajta. A boszorkány ekkor így szólt a kislányhoz: – Gyerünk, hozzál vizet, hogy főzhessek valami finomat a bátyádnak! Fel akarom hizlalni, és amikor jó kövér lesz, megfőzöm és megeszem. Juliska keserves sírásra fakadt, de hiába – a boszorkánynak hatalma volt fölötte. Jancsi finom ebédet kapott, Juliskának pedig be kellett érnie egy tál híg levessel.

A boszorkány minden reggel odalépett a kalitkához és így szólt: – Jancsi, nyújtsd ki az ujjadat, hogy megnézzem, elég kövér vagy-e már. – Jancsi azonban egy csontot nyújtott ki az ujja helyett, amit a vaksi boszorkány nem ismert fel, ezért csodálkozott is, hogy a kisfiú nem hízik. Amikor egy idő után Jancsi még mindig soványnak tűnt, elvesztette a türelmét és nem akart tovább várni. – Juliska – kiáltott mérgesen -, hozzál vizet gyorsan, most már megeszem Jancsit, akár kövér, akár nem. – Jaj, hogy szenvedett szegény húgocska, ahogy kiment vízért, csak úgy patakzottak a könnyek az arcán: – Édes jó Istenem, most segíts meg minket! Bár felfaltak volna a vadállatok az erdőben, akkor együtt pusztultunk volna el!

– Először is a kenyeret sütöm meg – dörzsölte elégedetten a kezét a vénasszony. – Már bemelegítettem a kemencét, és meggyúrtam a tésztát. – Felemelte Juliskát a kemenceajtóhoz, amelyből vadul csapdostak ki a lángok. – Mássz be és nézd meg, elég forró-e már a kenyérsütéshez – mondta a boszorka. Rá akarta csukni Juliskára a kemenceajtót, hogy megsüsse és őt is megegye, akárcsak Jancsit. Juliska azonban sejtette, mire készül, és így szólt: – Nem tudom, hogy kell. Hogyan másszak be?

– Ó, te ostoba liba – mérgelődött a boszorkány -, hiszen még én is meg tudom csinálni! – azzal felállt, és bedugta a fejét a kemenceajtón. Juliska csak erre várt: meglökte a banyát, hogy az beesett a kemencébe, aztán rácsukta és jól bereteszelte a vasajtót. Szörnyen üvöltött a vén banya, de megérdemelte a sorsát.

Juliska egyenes Jancsi kalitkájához szaladt, kinyitotta és így kiáltott: – Megmenekültünk, Jancsi, a vén banya meghalt! – Jancsi boldogan röppent ki, mint a szabadon engedett madár. Olyan boldogok voltak, hogy egymás nyakába borultak, és összevissza csókolták egymást. És most, hogy nem volt már mitől félniük, bementek a boszorka házába, ahol minden sarokban volt egy láda tele gyöngyökkel és drágakövekkel. – Ezek jobbak, mint a kavicsok – mondta Jancsi, és teletömte velük a zsebeit. Juliska pedig azt gondolta: „Én is elteszek néhányat emlékbe”, és teleszedte a kötényét. Végül Jancsi így szólt: – Most már menjünk, és hagyjuk itt ezt az elvarázsolt erdőt.

El is indultak, és alig két óra múlva egy széles víztükörhöz értek. – Ezen nem tudunk átjutni – mondta Jancsi -, sehol sem látok hidat.

– És csónak sincs sehol – tette hozzá Juliska -, de ott úszik egy fehér kacsa. Megkérdezem, hogy átvinne-e minket. – Azzal így énekelt:

Fehér kacsa, kiskacsa,

Hadd üljünk a hátadra,

Nincsen híd, hol átkelnénk,

Vigyél át a túlpartra.

A kacsa odaúszott hozzájuk, Jancsi a hátára ült, és hívta a húgát, hogy üljön mögé. – Nem lesz jó – mondta Juliska -, ketten túl nagy teher lennénk a kacsának. Jobb, ha egyenként visz át minket. – A madár így is cselekedett. Amikor átkeltek a vízen, és mentek még egy jó darabon, egy ismerős erdőrészhez értek. Aztán egyre inkább ismerősnek tűnt minden – és egyszer csak megérkeztek szüleik házához. Futni kezdtek, berontottak a házba, és apjuk nyakába ugrottak. Az apának egyetlen boldog perce sem volt, amióta gyermekeit magára hagyta az erdőben, a felesége pedig meghalt azóta. Juliska megrázta a kötényét, és abból gyöngyök és drágakövek hullottak a földre, Jancsi pedig marokszámra vette ki a kincseket a zsebéből. Ekkor minden bánatuknak vége szakadt, és boldogan éltek, amíg megnem haltak.

Itt a vége, fuss el véle.