A VILÁG LEGGAZDAGABB VEREBE

Hossza: 9:19 perc

Széltében-hosszában nincs más, csak hó, csak hó. Csip-csip – a verebek éhesek és fáznak. A magokat hótakaró borítja. Hajaj! Most mi lesz veletek, kis verebek? Csip-csip! Ott egy szelet kenyér! Odaszállnak, csipegetik, morzsányit sem hagynak belőle. Van közöttük egy borzas tollú veréb is. Kusza tolláról Borzas Péternek nevezték el.

Nicsak! Borzas Péter mákos patkót talált. Talán barátaihoz viszi, és megosztja velük, vagy nem? „Miért osztanám meg – okoskodik Borzas Péter. – Én bizony senkinek sem adok belőle. Az egészet egyedül fogom megenni.”

Lám, a madáretetőben is Borzas Péter volt az első. Pik-pik, addig csipegette az ennivalót, míg elfogyott.

– Borzas Péter – kérdik a többiek -, igazán semmi sem volt a madáretető tányérjában?

– Csip-csip, bizony nem volt – rázza a fejét. Örül, hogy a magocskák az ő gyomrát melegítik.

A tyúkoknak jó dolguk van. A gazdasszony bőségesen szórja nekik az eleséget, a verebek csak messziről nézhetik.

– Ti is szeretnétek belőle? Huss, huss! – A tyúk szárnycsapásokkal hessenti el a kis éheseket.

Csak Borzas Péter csen el egy szem kukoricát.

Milyen nagy mag! Ennek még jó hasznát látom”. Gondolta magában a kis borzas, és elbújt. De hiába. A többiek rátaláltak.

– Nahát – néztek össze fázó társai -, egyedül akarja megenni! Legjobb lesz, ha itt hagyjuk. – Azzal szárnyra kaptak és elrepültek.

Alkonyatkor Borzas Peti társai után repült. A hold világlott, a csillagok ragyogtak. Mintha valaki fényes magokkal szórta volna teli az égboltot. „Ha azokat a fényes magokat elibünk hintenék, nem éheznénk” – gondolták, s hogy ne fázzanak, szorosan összesimultak a kémény mögött. Borzas Péter persze közibük furakodott, hogy megmelegedjék.

– Jó reggelt! Mi fütyül, mi sustorog? – néztek egymásra. A mozdony zakatolt, vonat érkezett.

– Biztosan hozott nekünk valamit – csipogtak a verebek.

„Biztosan nekem hozott valamit” – gondolta Borzas Péter.

Sss-sss – a vonat megállt. Az ütközők hangos bummal csapódtak össze. A mozdonnyal együtt megállt a sárga, a kék, a zöld és a piros kocsi is. A verebek szeme összevillant: „Rajta! Nézzük meg!”

De mi ez?

A vonat újra elindul. A mozdony húzta a kocsikat, a sárgát, a kéket és a zöldet. De nini! A piros kocsi ott maradt.

„Csip-csip! Micsoda érdekes esemény!”

Csip-csip! A piros kocsit gabonával töltik meg. A teherautóból futószalagon az a sok búzahalom mind-mind a piros kocsiba jut.

„Ez aztán felséges dolog – örvendezett Borzaska -, csak nem fogom ezután a földről csipegetni a magokat?! Hopp! Máris felugrott az egyik gabonakupacra. Máris viszi a futószalag Borzas Pétert a gabonával együtt a kocsiba. Borzaska alig hitt a szemének. Milyen óriási búzahegy! Úgy lehet, a világon sincs ennél nagyobb.

Egy munkás bezárta a kocsi ajtaját. A teherautó morogva elindult. A verebek nem vártak biztatást, pillanatok alatt belakmározták a lehullott magvakat, aztán fogócskáztak. A hóember mindezzel nem törődött. Honnét is tudhatná, milyen jó a búzamag, és fogócskázni sem tud!

No de Borzas Pétert sem érdekelte, hogy mit csinálnak a többiek. Észre sem vett, hogy rázárták az ajtót. Ő csak a töméntelen búzát látta. Büszkélkedve sétált rajta. Két szárnyával meg-megsimogatta a búzahalmot. „Ez mind az enyém, csip-csip, egyedül csak az enyém” – pityegte.

Társai közben a havas telefondróton tereferéltek. Addig-addig ugrándoztak rajta, míg lerázták róla a havat.

– Havazik, nagyon havazik! – kiabálták és odébbálltak.

Búzaeső, búzaeső! – kiabált Borzaska, és lábával szerteszórta a magokat, közben be nem állt a csőre: – Csip-csip, én vagyok a világ leggazdagabb verebe!

A többiek eközben, csodák csodájára, parányi szánkót találtak. Biztosan a gyerekek felejtették kinn a ház előtt a babaródlit. A verebecskék rátelepedtek és szánkáztak. Borzas Péter akkorra már igen-igen jóllakott, és unatkozni kezdett.

Borzas Péter már nem örült az előbbi játéknak a búzahalom tetején. Az ablakhoz repült, és a rácson át hallotta a többieket.

– Én vagyok a világ leggazdagabb verebe! – kiabálta nekik, de már nem volt boldog.

Társai hógolyót gurítottak. Talán egy kis hóembert akartak gyúrni a verébfiókák örömére.

Borzas Péter csak bentről nézhette őket. Ő volt a világ leggazdagabb verebe, de a legelhagyottabb is.

Ne de Borzas Péter, csak nem fogsz sírni?

De bizony sírt. Vágyakozva gondolt barátaira és a kémény mögött búvóhelyükre. Egyetlen verébnek sincs annyi ennivalója, mint neki, mégis mind boldogabb, mint ő. Sírva aludt el. Hirtelen lármára ébredt. Egy munkás jött és kinyitotta a vagon ajtaját. Huss! – Borzas Péter már ott se volt.

Látjátok milyen vidám? Még búcsút sem mondott a búzahegynek, még egy magocskát sem csípett fel utoljára. Huss-huss! – repült barátaihoz anélkül, hogy egyszer is visszapillantott volna.

– Barátaim, kedves barátaim! Nézzétek, mit találtam! Egy mákgubát! Ez aztán a meglepetés! Pik-pik, halljátok, hogy zörög, ha rázom? Csip-csip! Hol vagytok? – kiabálta.

A többiek egy kis kosárban zsömlét találtak. Nosza, úgy rácsaptak, hogy a hó porzott körülöttük, és a farktolluk izgatottan billegett. Egyszer csak fölfigyeltek. „Ki hív, szólít bennünket? Talán csak nem Borzas Péter? A világ leggazdagabb verebe? Ugyan miért nem maradt a búzahegyen?”

Borzas Péter derekasan dolgozott. Lyukat vágott a mákgubán, és máris csorgatta belőle a kék, édes mákot.

– Gyertek barátaim – mondta komolyan.

– Hogy lehet ez? Borzas Péter, neked van egy mákgubád, és minket hívsz?

– Igen, bizony, és nagyon örülök, hogy ismét köztetek lehetek! – kiabált Borzaska. – Találtam egy teli mákgubát, és meg akarom osztani veletek. Köztetek sokkal jobb, mint egyedül az óriás gabonahegyen. Ezt a mákot együtt fogjuk felcsipegetni. Jó étvágyat, verebecskék!