A SÓ

Hossza: 3:46 perc

Volt egyszer egy öreg király, s annak volt három szép leánya. Szerette volna őket férjhez adni, és hozományul a három országát nekik ajándékozni. Azt mondta a leányainak, hogy annak adja majd a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Először a legidősebbiket kérdezte:

– Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?

– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.

– Hát te, édes lányom? – tudakolta a középsőtől.

– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez -, mondjad: hogy szeretsz?

– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.

– Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie. Egy erdő mélyén, egy odvas fában lelt otthonra, ott éldegélt egymagában.

Egy esztendő elteltével arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között, aki a dalia láttán rögtön a fa odvába bújt. Utána ment a királyfi, s megszólította:

– Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban. Reszketett, mint a nyárfalevél, és egy szót sem szólt.

A királyfi többször is szólongatta, végül megfenyegette, ha nem válaszol, akkor a puskájával fogja szóra bírni.

Erre aztán előbújt rejtekéből a királylány, keservesen sírdogált, könnyeit rongyos ruháival törölgette, közben elmesélte szomorú történetét. A királyfinak megtetszett a királylányka, hazavitte, szép ruhába öltöztette, és a lakodalmat is egykettőre megtartották.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt.

– Kedves feleségem – mondta egyszer a fiatal király -, én tudom, mit kell tennünk, hogy visszaforduljon az édesapád szíve.

Nagy titokban levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Az öreg király harmadnap eleget is tett a meghívásnak, megjelent az ifjú király palotájában. Fölvezették a legszebb szobába, ahol már két személyre terített asztal várta.

Megkezdődött a lakoma. No, ez volt csak az ebéd! Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, íztelen volt minden. Nem is állhatta meg tovább szó nélkül:

– Hallod-e öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?

– Sóval süt-főz az máskor, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én igen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem állhatom?

– Én bizony éppen a kegyelmed leányától, felséges bátyámuram – felelte a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílt az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.

Hej, megörült az öreg király, mert már akkor megbánta tiszta szívéből, hogy elkergette a leányát, azóta ország-világgal kerestette mindenfelé.

Bezzeg, hogy a legkisebbik leányának adta a legnagyobb országát!

A fiatal király mindjárt ezt az országot is birtokba vette, s meg ma is élnek, ha meg nem haltak.