A BÉKAKIRÁLY

Hossza: 6:16 perc

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy király, akinek minden lánya szép volt, de a legkisebb annyira gyönyörű volt, hogy még a nap is örvendezett, ha meglátta.

A király palotájához közel volt egy sűrű, sötét erdő, annak közepében meg állt egy öreg hársfa, a hársfa ágai alatt pedig egy kis kút húzódott meg. Forró nyári napokon a király legkisebb lánya gyakran kiszaladt az erdőbe és leült a hűs kút mellé. Hogy ne unatkozzon, egy kis aranylabdát dobált fel a levegőbe, ez volt a kedvenc szórakozása.

Egy nap azonban a királylánynak nem sikerült elkapnia az aranylabdát – az leesett a fűre, majd begurult a kútba. A királylány követte szemével a labdát, de az hamarosan elmerült a vízben, amely olyan mély volt, hogy senki nem láthatta az alját. A királylány keservesen sírni kezdett. Egyszer csak megszólalt egy hang:

– Miért sírsz, miért rísz, ó királylány? Könnyeid még egy sziklát is meglágyítanának.

A királylány a hang irányába nézett, és az látta, hogy egy béka dugja ki csúf fejét a vízből.

– Hát te szóltál hozzám, vizek lakója? – kérdezte. – Azért sírok-rívok, mert aranylabdám beleesett a vízbe.

– Akkor ne sírj-ríj többet, mert én segíthetek neked – felelte a béka. – De mit adsz cserébe, ha visszahozom a játékodat?

– Mit kérsz cserébe, kedves béka? Kincseket és gyöngyöket, a selyemruháimat vagy aranykoronámat?

A béka így válaszolt: – Nem kell nekem selyemruha, se kincsek és aranykorona. Ellenben ha megígéred, hogy szeretni fogsz, hogy a barátod és a játszótársad lehetek, az asztalodnál ehetek, az ágyacskádban alhatok, ha mindezt megígéred, akkor lemerülök a mély kútba, és felhozom aranylabdádat.

– Ó, bármit megígérek – fogadkozott a királylány -, csak hozd fel a labdámat! – Magában azonban ezt gondolta: „Ugyan miről fecseg itt ez a béka? Maradjon csak a kútban a magafajták között, nem való ő a mi köreinkbe.” A béka azonban már le is merült a víz alá, amint meghallotta az ígéretet. Hamarosan ismét felbukkant, szájában az aranylabdával, és odadobta a fűre. A királylány boldog volt, hogy visszakapta gyönyörű játékszerét: felvette és elszaladt vele.

– Várj, várj! – kiáltott utána a béka. – Vegyél fel, kérlek. Nem tudok úgy szaladni, mint te. – Ám hiába brekegett, a királylány meg sem hallotta. Hazaszaladt, és azon nyomban el is feledkezett a szegény bákáról, aki kénytelen volt visszaugrani a kútba.

Másnap ebédnél a királylány az asztalnál ült édesapjával meg az összes udvaronccal, és aranytányérkájából jóízűen falatozott. Egyszer csak furcsa léptek hallatszottak a lépcsőtől – toccs-toccs. A léptek pont az ajtó előtt elhallgattak, valaki bekopogott, és így szólt: – Legkisebb királylány, nyisd ki az ajtót! – A királylány megnézte, ki az, és maikor meglátta a békát, gyorsan becsapta az ajtót, és sápadtan visszaült az asztalhoz. A király észrevette, mennyire megrémült, és megkérdezte, tán óriás jött-e, hogy őt elrabolja.

– Ó, nem – felelte a királylány -, nem óriás, csak egy csúf béka.

– És mi dolga veled ennek a békának?

– Ó, apám, ahogy tegnap a kútnál játszottam, az aranylabdám beleesett a vízbe, és annyira sírtam, hogy ez a béka végül megsajnált és felhozta nekem. De előtte, bevallom, kicsikart tőlem egy ígéretet, hogy a játszótársam lehet. Sose hittem volna, hogy ki tud ugrani a vízből, de itt van, és most be akar jönni.

Ebben a pillanatban újra kopogtak, és egy hang hallatszott kintről:

Nyissál ajtót, király lánya!

Elfeledted talán mára,

Hársfa alatt azt ígérted:

Játszótársad leszek néked!

Nyiss hát ajtót, király lánya!

Ekkor a király így szólt: – Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Menj és engedd be a békát.

A királylány tehát ajtót nyitott, a béka pedig beugrált mögötte a székéhez, és amint a királylány leült, megkérte: – Vegyél fel! – A királylány olyan sokáig habozott, hogy a királynak kellett rászólnia, hogy engedelmeskedjen. A székből a béka felugrott az asztalra, és így szólt: – Told ide a tányérodat, hogy együtt ehessünk. – A királylány kedvetlenül tette a dolgát. A béka nagyon élvezte a vacsorát, a királylány meg minden falatnál úgy érezte, mintha gombóc lenne a torkában. Végül a béka azt mondta: – Most már jóllaktam, és nagyon elfáradtam. Vigyél fel kérlek a szobádba, és vesd meg az ágyadat, hogy együtt alhassunk.

A királylány keserves sírásra fakadt, mert félt a béka hideg bőrétől, és nem merte megérinteni. Azt meg el sem tudta képzelni, hogy ez a szörnyeteg az ő gyönyörű, tiszta ágyában aludjon. Könnyei láttán azonban a király éktelen haragra gerjedt, és így szólt: – Az, aki segített neked a bajba, nem megvetést érdemel! – A lány most két ujjal megfogta a békát, és felvitte a szobája sarkába. Lefeküdt puha ágyába, a béka azonban odaugrált hozzá, és így szólt: – Fáradt vagyok, puha ágyba vágyom, vegyél fel magad mellé, különben megmondom az apádnak. – Mit volt mit tenni, a királylány megfogta a békát, a puha ágyába fektette és így szólt: – Tessék, de most már hallgass el, te csúfság!

Amint a béka a selyempárnára hajtotta a fejét, szépséges herceggé változott. A két fiatal azonnal egymásba szeretett, és a király beleegyezésével el is jegyezték egymást. A herceg elmondta, hogy egy gonosz boszorka békává változtatta őt, és szörnyű átkát csak a királylány törhette meg. Úgy döntött, hogy másnap reggel magával viszi a királylányt az ő országába.

Hajnalban gyönyörű hintó állt meg a palota előtt: nyolc hófehér ló húzta, fejükön strucctolla, szájukban aranyzabla. A hintó mögött a hűséges Henrik állt, az ifjú herceg szolgája. Ez a Henrik, amikor gazdája békává változott, három vaspánttal tekerte körbe a szívét, nehogy megszakadjon a fájdalomtól. Most azonban, miután besegítette az ifjú párt a hintóba, Henrik az örömtől csordultig telt szívvel ült fel a bakra. Még nem sokat mentek, amikor a herceg nagy csattanást hallott, ezért kihajolt az ablakon és megkérdezte Henriket, mi tört el. Henrik így felelt: – Ne aggódj, jó uram, a hintónak semmi baja, csak a vaspánt repedt szét, amellyel a sajgó szívemet körbetekertem.

Útközben még kétszer hallott a herceg hasonló zajt, és mindkétszer az hitte, hogy a hintó tengelye tört el. Pedig csak a hűséges Henrik szívét fojtogató vaspántok repedtek szét.